Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Keresztúrszky Ida: „... megtaláltuk Jadviga párnáját..." Závada Pál regényének recepciója mint a dél-alföldi szlovákok identitását alakító diszkurzus?
rekonstrukciót és a mitologizációt. A restauráció aktusa során a diskurzus azokat a történeti tapasztalatokat törekszik helyreállítani, amelyek a szocialista időszak történetírói gyakorlatából kimaradtak. E történeti restauráció alapanyagát szolgáltató tipikus műfaj az önéletrajz, a napló, vagy bármely más formában lejegyzett élettörténet. A történelem e decentralizált dokumentumai között az elnyomatás, a kizárattatás és a félelem tematikája jelenti a kohéziós erőt. A nemzeti történelem textusát tehát az 1989 utáni historiográfia és társadalmi történelemhasználat egyes társadalmi csoportok emlékanyagának felhasználásával kívánta létrehozni. A rekonstrukció aktusát az az előfeltevés kormányozza, mely szerint a nemzeti történelem nem pusztán megsérült, hanem teljesen lerombolódott az 1989-et megelőző historiográfiai gyakorlatban. A rekonstrukció a történelem emlékhelyeit, utcaneveket, emlékműveket, történelmi dátumokat és a hozzájuk kapcsolódó ünnepeket, valamint tudatosan kiválasztott és hangsúlyosként reprezentált történeti korszakokat vett célba. Ilyen szerepet töltött be például a két világháború közötti időszak népszerű ábrázolása mint a középeurópai történelem aranykora. Az így helyreállított és felújított nemzettörténet a mitologizáció aktusa nyomán az új közép-európai politikai rendszerek önlegitimációjának eszköze lett. Az újonnan kidolgozott történeti eredetmítoszok azzal a céllal jöttek létre, hogy olyan, minél szélesebben szétterülő idő-kontinuumot teremtsenek, melyen belül a nemzeti identitás kinyilvánítható. A társadalmilag aktuálisan igényelt történeti igazságot az akadémiai diskurzus részéről feltételezett objektivitás támasztotta alá. A társadalmi eredetmítoszok a társadalmi és nemzeti identitás közös öntőformájául szolgáltak, középpontjukban a polgári identitás reprezentációjának kérdésével. A kulturális eredetmítoszok célja a történeti mitizációéhoz hasonlóan az volt, hogy felleljék a nemzet „tényleges" (népi) kulturális gyökereit. A népi kultúra mint dekontextualizált, esztétikai jelenség szerepelt a nemzeti diskurzusának ebben a közegében is. A nemzeti diskurzusa tehát tudatosan szelektált narratív rövidítéseket hozott létre azzal a céllal, hogy a történelem politikailag motivált interpretációját nyújtsa. Ezek a rövidítések alkotják azt a nemzeti emlékezetanyagot, amely az egyének, a nemzet-halmaz elemei számára közös önreprezentációul szolgál. A kultúra és a történelem a nemzeti diskurzusában tehát emlékműként szolgál, az emlékmű új alapanyagát pedig a mindennapi élet szolgáltatta. A nemzeti diskurzusa az 1989 utáni politikai beszédmódok kulcselemévé vált.10 A regionális identitások interpellációs folyamata szintén akadémiai és kulturális diskurzusok terméke.11 Pierre Bourdieu a fogalom területi illetve etnikai alapú definiálásának problémájára mutat rá, amely a meghatározás kérdését a nacionalizmus kulturális-etnikai alapú elgondolásával rokonítja. A lokális identitás fogalmának meghatározása elválaszthatatlan a horizont fogalmától.12 Herman Bausinger a preindusztriális falvak horizontját a klasszicista drámaelméletből kölcsönzött „tér egysége"-szabály segítségével definiálja, olyan mikrokörnyezeti egységként, amely lehatárolja a benne zajló tevékenységek hatókörét és a megértés lehetőségét. A nyelvhasználat, annak idiomatikus szintje, a nyelvföldrajzi vagy időjárási jelenségekre utaló referen313
