Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Kovács Ida: Bébé, a festő. Ottlik Géza és a képzőművészet
nyári verőfény valahogy mégis mindenen áthatolt. Itt volt. Átszivárgóit a zöldön? Nem. Sehol. Úgyhogy festeni ezt nem lehetett, de éppen ettől, ettől a nem látható módon való jelenlététől kapott a világűr olyan tágasságot, végtelenséget, hogy ennek a tágasságnak, végtelenségnek a földi létbe áradó erejét, vigasztalását tisztán érezte az ember. Vagy csupán képzelte? Úgy vélte? Both már rég nem a látványt nézte, arra figyelt, amit a nyeldeklőjében érzett, ami ment lefelé a gigáján, amit lélegzett be a tüdejébe, gyomrába, ami nem képzelmény, vélelem, öncsalás, hanem? Van. Sőt, biztosan csak ez van. Úristen, hiszen ott volt a torkában, tisztán és megfoghatatlan. Úristen, ezt meg kell ragadni, nem elveszteni, valamit csinálni vele. Lefesteni, a keserves mindenségit, és úgy, hogy benne legyen az ő zöldjeiben is. (Kiemelés tőlem - K. I.) A regénybeli képtelenséggel, hogy Merényit mellékesen visszarúgta, szórakozottan félrelökte, kiradírozta a történetből az emberiséggel együtt, mint aki egy rossz téves ecsetvonást töröl a képből. A festészet, fordítva, mint Gulácsy firenzei éjszakájában, beavatkozott a regénybe, és fölébe kerekedett."58 Ottlik idézett szövege - a képzőművészet tárgyában az általunk leglényegesebbnek gondolt momentumot -, a pillanatnyi látható valóságnak (lombsátor, átszűrődő fény) és az annak hatására (a torkában és nyeldeklőjében) keletkezett különleges érzésnek/ihletnek a megragadását és annak rögzítését kísérli meg. Az idézet még azelőtt ér véget, hogy az olvasó megtudná, sikerült-e Bébének a lombsátoron átszüremkedő nap csillogását rabul ejtenie. 1985-ben még formálódóban van Ottlik keze alatt a Buda, s csak jóval később, 1993-ban, Ottlik halála után lát napvilágot. Véget ért a regény, Bébé, a regénybeli spanyol festő, végleg elakadt, s nem készült el nagy vásznával, nem találta meg amit keresett vagy álmodott, ahogyan nem találta meg Ottlik sem. „A Buda egy vágynak az ismétlése, egy nem szűnő vágyé, mely ezzel a könyvvel sem teljesedett be."59 A Hajnali háztetők, az Iskola a határon, valamint a Buda tárgyunkhoz illő szövegrészleteit - beleértve Ottlik megnyitóbeszédét is - kiemelve és összevetve az olvasó számára kirajzolódik Ottlik írásainak egy olyan jól körülhatárolható, zárt egysége, amely - festmények és rajzok apropóján - a művészi alkotás megszületésének gyötrelmes, ugyanakkor ellenállhatatlanul kényszerítő voltát, helyenként teljes sikerét ábrázolja. Azért vizsgáltuk Ottlik és a képzőművészet tematikáját, hogy megtudjuk, s végül megállapíthassuk: az írót meghatározó módon foglalkoztatta a látás és láttatás, az érzékelés és annak kifejezése közötti terület, a varázslat: a mű teremtése; illetve a művészi alkotások milyensége, azok teljes birodalma, sőt befogadásának tartományai is. Úgy találta, hogy képzőművészek, zenészek és írók mint művek létrehozói ugyanazt a késztetést és készülődést élik át, valahányszor alkotást hoznak létre, ezért avatta őket, egymással felcserélhető módon, szereplőkké. Ottlik befogadóként is az alkotó szemével vizsgálta a remekműveket. Mindent a gyakorló író szemszögéből nézett. Módszert és technikát keresett: az izgatta, hogy miként működtethető a művészet nyelve. Korai és késői írásainak motívumai között kitüntetett szerepe volt a művészet és a lét viszonyának. Ez azonban talán nem is meglepő, ha tudjuk: Ottlik a létezés-szakmában60 dolgozott. 285
