Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Kovács Ida: Bébé, a festő. Ottlik Géza és a képzőművészet
pen olyasmit kívánnak közölni, amit nyelvünk szavaival nem lehetséges elmondani. [...] ne keressük a művészet célját, értelmét, hasznát. [...] Hasonlóan a matematikához, nem törekszik semmiféle gyakorlati hasznosságra. Művészet, matematika: teljesen haszontalan és céltalan, mint maga a teremtett világ. Mégis mind a kettőt felhasználjuk számos triviális célra, sőt a gyakorlati, anyagi létezésünkben sem boldogulnánk nélkülük. [...] Művészet, matematika nélkül, mondhatnám, semmiféle emberi élet nem volna lehetséges a földön. - Mondhatnám, ha ezzel megengedhetetlen módon, nem próbálnék értelmezést adni, célt tulajdonítani a művészetnek - azaz bekényszeríteni azt, ami egy nagyobb, teljesebb, sértetlenebb valóság része, az emberi gondolkodásnak, logikának mai, a nyelvnek mai fogalmi készletébe."8 Bár Ottlik leszögezte a művészet értelmezésének lehetetlenségét, az értelmezéseket mégis gyűjtögette. Egy Vas Istvánnál olvasott Rilke-idézetre hivatkozva mondja: „A művészet sem más - írta Rilke -, mint valamilyen módon élni. Készülhet művésznek az ember azzal, hogy egyszerűen csak él. Tehát ettől még nyugodtan maradhattam volna katona? Az igazság az, hogy Rilke sem maradt katona."9 Másutt pedig: „Van Gogh írja a leveleiben, hogy a művészet lényege: nyugalom a katasztrófában."10 A művészet mibenlétének Van Gogh-féle megfogalmazását az idézett tanulmányban közvetlenül a „miért ír az író" felvetés előzi meg. (Erről Kosztolányi gondolatát jegyzi le: azért ír, hogy az írással mint tettel megértse az életet.11) A mi a művészet és miért írok kérdések együttes felvetése ismét jelzi, hogy Ottlik a képzőművészet és az irodalom alkotásaira, illetve alkotókra, s általában a művészetre azonos elvárásrendszert vonatkoztatott. Állítja, hogy minden létrehozott műalkotás belép a valóság szférájába: „Az irodalom lényege nem ítélhető meg az értelem szempontjából, mert, mint minden művészet, fölötte áll - fölötte áll mindenesetre nem absztrakt, hanem konkrét - a valósággal egyenértékűen létező - mivoltában."12 A sértetlen teljesség megragadása/1. Ha elfogadjuk a vélelmezett, s az alábbiakban kifejtendő ottliki feltételezést a különféle művészeti ágakban alkotó művészek hasonló, azaz egyaránt a tökéletes élményt s ennek kifejezését megcélzó törekvéseiről, könnyebben érthető, ha azt állítjuk: Ottlik a fenti tekintetben egymással felcserélhetőnek véli festők, írók, zenészek - mint szerepeltetendő elbeszélők/hősök - figuráját. Ezért lehet az is, állítjuk, hogy írásaiban helyenként alteregóul13 választja egyiküket vagy másikukat. A Minden megvan főszereplőjét, a hegedűművész Jacobit, Ottlik a novella 6. fejezetében olyan kifinomultan érzékeny lelkiállapotban szólaltatja meg, amely minden művész sajátja, nevezhetnénk talán kegyelmi állapotnak, az ihlet előtti/alatti pillanatnak: „Álltam egyszer ebben a kapuban márciusban, utazás előtt voltunk, és ráismertem egy előbbi márciusra: és most ráismertem erre a régebbi ráismerésre. Vagy valamire, aminek még a halmazállapotára, 272
