Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Szvoboda Dománszky Gabriella: Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona a Vigadóban

9. A hős Tündérországba érkezik és ott a sárkányőrzőt megöli.

10. Az ellenséges varázslónő a királyfit mély álomba süllyeszti, amelyből Tündér Ilona hasztalan igyekszik őt felkelteni.

11. A szárnyas ló megjelenése megmenti az öngyilkosságtól.

12. A szerető pár nászünnepélye: kétoldalú trónon ülnek a jelenet közepén, amorettek, ajándékátadók, zenészek és táncolok veszik körül őket teszik mozgalmassá a jelenetet.

A sorozatot kétoldalt két szimmetrikus allegória egészítette ki ornamentá- lis díszként. Jobbra egy delfinen lovagoló női akt, balra Ámor és Psziché sas szárnyain ülve, szemközt jobbra a Szelídség - földön nyugvó szakállas pásztor alakjában -, balra A Bosszú, vagy Gyűlölet - sárkányon lovagoló fáklyás fúriaként. Végül a főfal monumentális kompozícióján a Than által készített „újratalálkozás" jelenik meg, a képen Argirus pegazusán, pikkelypáncélban, szárnyas koronával vágtat be, lovát Hymen vezeti a tündérlány felé, kezében koszorút tartva. Ilona mögött a fán a szárnyas Ámor pengeti lantját.

Henszlmann Imre - a festészeti bizottság tagja - részletes ikonográfiája igyekszik a mese mélyére hatolni, és a szereplőket is értelmezni. Elemzésében a megfestett ciklusnak az eredeti, képletes regétől, a „szabályos" történettől való eltéréseit említi fel. Szándéka evvel nyilvánvalóan az, hogy minél inkább egy ősi állapotnak feleltesse meg a mesét. Henszlmann szerint a legnagyobb eltérés az eredeti dramaturgiától abban áll, hogy itt a szerelmesek mindjárt a kezdetben egymáséi lesznek, holott ennek csak legvégül volna szabad bekövetkeznie. De - ismeri el -, hogy a mese tovább „folytattassék", ismét el kell válniuk. Ennek oka a vétek, „korai szerelmi élveik kifolyása", következménye pedig, hogy a tél boszorkánya erőt vesz rajtuk, és Tündér Ilona egy hajfürtjét levágja. Itt - figyelmeztet Henszlmann - az egyiptomi tavaszi napisten, Harpokrates fürtjére kell gondolni. Továbbá: a három óriás a németek Niebelungjai, akiket a kisfiú rászed. Balmung kardját a magyar mesében a köpeny, a síp és az ostor képviseli. Ez utóbbiak tisztán magyar vonásnak látszanak lenni - mondja Henszlmann, valamint a királyfi szárnyas Pegazusát is azonosítja a magyar táltoslóval.

Mindez az ekletikus-romantikus tartalom a bécsi Rahl-műhely formavilágában fogalmazódik meg, és ez a hirtelen, robbanásszerűen megjelenő, nagy- formátumú akadémizmus a biedermeier kisszerűségéhez szokott Pesten elementáris erővel hat. Rahl modorát már eddig is sokan utánozták a táblaképfestésben. Korábban, a Pesti Műegylet egyik kiállításának kapcsán már elhangzott: „Pesten a Rahl-manír Rahl mániává kezd fokozódni."19 A kompozíciók a nézővel azonos magasságban, egy síkban kibontakozó centrális jeleneteket mutatnak, ezek fő eleme a gazdag és pompás rajz, amely mind Than, mind Lotz kezén könnyedebb, mint Rahlnál. A kolorit másodlagos, amint az a falképeknél szokásos. A korpulens figurák bőségesen alkalmazott pátoszformulákkal beszélik el a történetet, a gesztusok, mint Henszlmann mondja, „mindent elmondanak."

Lotz monográfusa, Ybl Ervin nagy gonddal kereste össze azon előképeket, amelyeket a mester az Argirus-ciklusban felhasznált. A sorozat szimmetrikusan felépített jelenetei nem tájháttér előtt játszódnak, „mert ez esetben a

242