Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Sári B. László: Test és politika. Homoszociális viszonyok Ottlik Géza Iskola a határon című regényében
leges viszontagságokként" fordít le, míg Bébé a „supefluous experiences" (Iskola, 35) kifejezéshez ragaszkodik, melyet „hiábavaló tapasztalatokként" adhatnánk vissza. Szeredy kifejezése azonban olyan konnotációkkal is rendelkezik, melyekre a „superfluous experiences" kifejezés nem utal; a „vicissitudes" szó viszontagságokat, hányattatásokat jelez, s Szeredynek azt a fentebb idézett véleményét erősíti, hogy ő nem csupán feleslegesnek, hanem küzdelmesnek is tartja részben közös múltjukat. Bébé ellenben a közös tapasztalat és az ellentmondásoktól terhes viszonyok folyamatosságát hangsúlyozza - számára a katonaiskola élménye olyannyira meghatározó, hogy képtelen visszatalálni a Halász Péterrel a katonaiskola előtt eltöltött időszak felhőtlen boldogságába. A homoszociális kapcsolatok maradványaként kialakuló „passzív szolidaritás" eszméje határozza meg teljesen érzelmi életét, s ez azzal jár, hogy egy zárt közösségen belül, felületes - ám közös történetükből adódóan mély értelemmel felruházott - jelzések segítségével érintkezve marad hű egy szűk csoport tagjaihoz. Ezek a jelzések az elbeszélés folyamán azonban fokozatosan elveszítik érzéki formájukat, s egyre inkább „metafizikai értelmű szubsztanciájuk", (Kulcsár Szabó, 114) lelki aspektusuk domborítódik ki a matematikai hasonlatok révén mind Bébé elbeszélői szólamában, mind az általa idézett Medve-kéziratban. ( Iskola, 373-374) Kanonizációs stratégiák és homoszociális viszonyok Az a két értelmezési tendencia - a kultikus illetve az irodalomtudományos beszédmód, melyeket a bevezetőben tárgyaltam - a tematikus és retorikai kérdéseket teljesen elkülönítve, más-más értelmezési keretben tárgyalja. Ottlik alakjának példaszerűségét a kultusz a regény tematikus egységeinek kiragadása révén látja igazolódni, nagy hangsúlyt fektetve a kritika és a kritikus személyes érintettségére. Ez paradox módon oda vezet, hogy a kritika nem csupán azonosul a regényből - mellesleg szelektíven - kiemelt értékszempontokkal, hanem szélsőséges esetben „az egyetlen autentikus hozzászólást az elhallgatásban véli megvalósíthatónak". (Szolláth, 1114) Ez az „elhallgatás" „nem az értelmező nyelvének a mű világától való elválasztottságaként jelenik meg, hanem az olvasónak a művel való közösségeként, velehallgatásként, a műben való részvételként jelentkezik, sőt a (kimeríthetetlen szentségekből való) részesülés kvázi-szakrális viszonyulását is implikálja. Az allegorikus olvasat világnézetté, erkölcsiséggé vagy történelmi valósággá alakítja a fikciót, így létrejöhet olyan interpretáció is, amelyben az olvasó-kommentátor a mű szereplőjévé lép elő." (Szolláth, 1115) Mindeközben a kultusz számos szövege kritikátlanul magáévá teszi a regény azon előfeltevéseit, melyek vélt vagy valós tarthatatlanságuk okán magyarázkodásra késztetik a kritikust. Nem csupán arról van szó, hogy a kultusz beavatottjai védelmükbe veszik Ottlik életművét és személyét a Buda megjelenése utáni kritikai támadások össztüzében,24 hanem arról is, hogy a „passzív szolidaritás" értékének védelmében azokat a konzervatív értékeket igyekszenek megerősíteni, melyek a homoszociális viszonyok velejárói. Kelecsényi László monográfiájában 198
