Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Sári B. László: Test és politika. Homoszociális viszonyok Ottlik Géza Iskola a határon című regényében

alapján - Takáts fentebb hivatkozott javaslatát követve - visszatérjek a kultusz és az irodalomtudományos beszédmódok kánonképző mechanizmusaihoz, és kimutassam: azokban az Ottlik regényééhez hasonló előfeltevések működnek egy politikailag értékelhető stratégia szolgálatában.

Az elbeszélhetőség kérdésköre

Bébé, az Iskola a határon első számú elbeszélője a szöveg bevezetőjének tanulsága szerint azzal a problémával küzd, hogy a közös katonaiskolai múltban gyökerező tapasztalatokat, az azok nyomán kialakult tudást és a hatására létrejött - a társakhoz és a világhoz fűződő - érzelmi viszonyulásokat, valamint az ezeket közvetíteni hivatott nyelvet érthetővé tegye az olvasó számára. Ezek a problémák alkotják együttesen az „elbeszélés nehézségeit". Magyarázatuk nyelvi megvalósulása kezdetben a körülírásban ölt testet, mint például a sokat idézett „tőkesúly"-hasonlatban. Az elbeszélő által alkalmazott, a tapasztalatot, a tudást és az érzelmi viszonyulást közvetíteni hivatott nyelv azonban már maga is fordítás, egy nyelvi regiszterváltás eredménye: az elbeszélő egyáltalán nem, vagy csak idézetekben és az olvasó megfelelő mérvű bevezetése után használja a katonaiskola informális nyelvezetét, s akkor is meglehetősen szemérmesen és tartózkodón. A katonaiskolában érvényben lévő nyelvet, mely az elbeszélésben alig, főleg egy dialektus kiejtését utánzó rövidítések formájában jut szóhoz, Bébé a következőképpen jellemzi:

„Szókincsünk, a nemi élet és az emésztés köréből vett féltucatnyi trágárság mindegyike rugalmasan tudta pótolni a legkülönbözőbb igéket, főneveket, mellékneveket, határozószavakat, s ilyen módon százával és ezrével szorította ki a használatból anyanyelvűnk megfelelő kifejezéseit. Ezenfelül azonban még azzal is megkülönböztettük magunkat, azaz megkülönböztettek bennünket a pongyola és laza civil világtól, hogy itt lehetőleg más neve volt sokszor a legközönségesebb tárgyaknak is, mesterkélt és félrevezető neve. Nemegyszer megtörtént, hogy odahaza szabadságon a szüléink nem értették a beszédünket, és kénytelenek voltunk a feleletünket visszafordítani a polgári nyelvre, ahogy Medve Gábor is visszafordította a kéziratában. Mikor olvasni kezdtem, eleinte megütődtem ezen. Miért nevezi a kimenőköpenyt rézgombos télikabátnak? Miért ír gyengélkedő, az ismétlés vagy a karabély helyett ilyen fura szavakat: beteg, tanulás, puska? Mintha nem is a közös gyermekkorunkról beszélne. De aztán persze beláttam, hogy igaza van." (Iskola, 86. Kiemelés tőlem - S. L.)

Az Iskola a határon figyelmes olvasóját tehát a narrátor hányattatásaik történetei révén lépésenként vezeti be a katonaiskola diákjai által fokozatosan elsajátított formális és informális nyelvezetet helyettesítő elbeszélői nyelvbe. Ez lenne tehát az Esterházy által is említett „kis laza linearitási" probléma. (Olvasókönyv, 357)

187