Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain
eszmékkel igyekeztek körülbástyázni az irodalmat, hogy megvédjék nemzeti hivatását. E nézet képviselői nem találhatták vonzónak az olyan értelmezési metódust, amely aprólékos kontextualizálásra, egy-egy alkotó kiemelése/ki- emelkedése okainak a vizsgálatára törekszik. Ennél is riasztóbb lehetett számukra annak a tapasztalata, hogy az irodalmi kultuszhoz ironikusan is lehet közeledni. A kultuszkutatás e vonatkozásban épp az ilyen teleologikus irodalomértés leleplezőjeként tűnhetett föl, hisz nem tekintette magától értetődőnek egy-egy alkotó kultikus tiszteletét. Ugyanakkor azt sem állította, hogy ez valami égbekiáltó bűn lenne. Nem is tehette, hisz szembesülnie kellett a magyar irodalomtörténet-írás egésze mélyen kultikus természetével. Margócsy István ugyanis mindennél világosabban mutatta meg, hogy a kultikus beállítódás és nyelvezet független attól, hogyan gondolkodik valaki általában, elvileg az irodalomról. Látszólag élesen szembenálló, egymás számára idegen szemléleteket köt össze a saját értékrendet megtestesítő alkotókhoz fűződő kultikus viszony.18 Ha a nyelvi fordulat és az irodalom autopoietikus rendszerként való elgondolásának híveit az riaszthatta, hogy ismét előkerült az a kérdés, hogyan használják az irodalmat a társadalom tagjai a világ és identitásuk megkonstruálására, akkor a másik tábor képviselőit az irodalom és a társadalom viszonyának új módon való szemlélete és a lelepleződéstől való tudatostudattalan félelem tarthatta távol. A kultuszkutatás természetrajza A kultuszkutatás viszonylagos visszhangtalanságát főleg az okozhatta tehát, hogy a kutatások újra az irodalom társadalmi szerepét vizsgálták, ami egyben a történetiség visszavételének igényét is jelentette. A kutatók többsége azonban már korántsem a régi módon közeledett e kérdéshez, vagyis nem a szövegek és a társadalmi érdekek közvetlen megfeleltethetőségében gondolkodtak, s nem hitték, hogy feladatuk a motivációk leleplezése vagy igazolása lenne. A legjobb kultusztörténeti tanulmányok magukba építették a közelmúlt szociológiai, antropológiai és irodalomelméleti tapasztalatait és meglátásait. A szociológiából mindenekelőtt az a felfogás lehetett fontos és érdekes, mely szerint az irodalom a megértés és az önmegtapasztalás, a szociális csoportképződés és a társadalmi rétegződés, a kollektív reflexió és a politikai propaganda médiuma. Az antropológiából talán leginkább az önleírások megértésére való igény hatott leginkább. Az irodalomelméletben pedig mindenekelőtt a szerző, az irodalom használata, a befogadói magatartások, az irodalom rendszerszerű működése és a kánonképződés körüli töprengésekkel kellett szembesülniük az irodalmi kultuszok kutatóinak. A tanulmányok többsége olyan értelemteli alakzatként (szimbólumként) tekintett a kultuszra, amely nemcsak leképezi, hanem alakítja, konstruálja is a társadalmi és kulturális folyamatokat. S hitték, hogy az irodalmi kultuszok elemzése során az a nem pusztán irodalminak nevezhető tudáskészlet tárul fel, amely orientálta egy-egy korszak vagy kisebb helyi közösség embereit, 15
