Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain

nyéknek látjuk a művészeket, a tudósokat és a politikai vezetőket".9 Amikor tehát kitüntetett szerepet juttatunk egy szerzőnek és művének, transzcenden- tálunk. ítéletünk ugyanis egyáltalán nem következik szükségszerűen az adott mű esztétikai tulajdonságaiból, ilyet ugyanis csak mi tulajdonítunk neki. Hisszük, s aztán tudjuk is, hogy esztétikailag (is) kitüntetetten értékes, s így azt szeretnénk, ha valamiképp szerepe lehetne mások világhoz való viszonyának formálásában is. E vágy nélkül érthetetlen lenne a kultusz. Takáts József vetette fel József Attila A szépség koldusa című kötetéhez írt Juhász Gyula előszó kapcsán — amely annak ellenére, hogy egy ekkor még ismeretlen fiatalember kötetéről volt szó, bővelkedett a kultikus irodalmi beszéd elemiben -, hogy a kultikus műértést talán a „normális" befogadás egyik lehetséges esetének kellene tekinteni.10 Annál is inkább érdemes ezt fontolóra vennünk, mert nemcsak a kultikus, hanem minden megértés transzcendentálja a művet. Ga- damer szerint is „a műalkotás tapasztalata mindig elvileg túllépi az értelmezés szubjektív horizontját, a művészét csakúgy, mint a befogadóét", s ami talán ennél is fontosabb, a „műalkotás létét »egyidejűség« jellemzi", vagyis „bármennyire is távoli eredetű is, megmutatkozásában teljes jelenlétre tesz szert", s e „totális jelenlétben minden közvetítettség megszűnik".11 A műalkotásban való részesedés eszerint „abszolút pillanat",12 amely a befogadó közvetlen világától való eloldódását, világa túllépését igényli. A Gadamer e gondolatát folytató Jauss szerint az esztétikai tapasztalatot az esztétikai reflexió és a kultikus részesedés kettősségében lehet megragadni.13 Vagyis minden befogadás részben kultikus. A műalkotás mindig a közvetlen tapasztalatin túliból való részesedéssel kecsegtet. Ezt erősítheti meg Jauss és Ricoeur azon vélekedése is, hogy az esztétikai szükségletet csak bizonyos határig lehet manipulálni, mert mindig számíthatunk meglepetésekre.14 E meglepetés oka, hogy a mű sohasem meríthető ki aktuális kontextusával, mindig túllép azon. S ez a sokszor leírt, mégis rejtélyes túllépés teszi a művet a befogadásban transzcendenssé, mely könnyen átcsúszhat magára az alkotóra is.

Az irodalmi kultuszokkal szemben leggyakrabban megfogalmazódó harmadik vád, hogy a kultusz a kánonhoz hasonlóan elfojtja „a történelmet, amikor múzeummá alakítj[a] a múlt örökségét".15 A muzealizálódás azonban minden tudásforma, s így az irodalmiénak is természetes velejárója. Az emberi élet az életvilágra való ráhagyatkozás lehetőségén, hallgatólagos háttértudásban való bizalmon, a kétely alapvető felfüggesztésén, vagyis a megértett múlt megőrzésén alapul. Másképp kifejezve: a megőrzött és áthagyományozott tudáselemekből épül fel az életvilág, ami az emberi élet fundamentuma, hisz ismerőssége és a ráhagyatkozás lehetősége révén lesz világunk otthonossá, a mi világunkká. Az állandóan nyitott, s bizonytalan horizont egyszerűen lehetetlenné tenné az emberi életet. A megőrzés azonban nem rögzíti véglegesen egy múlt-darab helyét és érvényét, hanem alá van vetve a megértés hermeneutikai folyamatának.16 S így bár az irodalmi kultuszokban erős a törekvés a múlt egy darabjának kiemelésére, örökérvényűségének hirdetésére, mégsem léphetik át a megértés-emlékezés hermeneutikája szabta határokat. Nem is lépték. Az elmúlt két évtizedben a kultusz minden muzea- lizáló hatása ellenére sem volt leküzdhetetlen akadálya egy-egy mű vagy al13