Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Tverdota György: Ultima verba. A költő utolsó verse mint végrendelet

dúsában sem sorakozott ily sűrűn egymásra; ám a katarzis megtartó erejét, mit a műalkotás újra meg újra adhatott neki, megint és megint semmissé tette sorsa szakadékaiba szorult lelke s értelme."5

Ilyen körülmények között meglepő lenne, ha nem nyilvánult volna meg az átlagostól számottevően erősebb érdeklődés és fokozott megbecsülés a költő utolsó versei, szövegei iránt. Az ilyen verseket az alkalmi versek határesetei közé sorolhatjuk. Alkalmi vers normális esetben azt jelenti, hogy a szerzőt felkérik például arra, hogy egy folyóirat különszámának élére írjon bevezető ódát. Ilyen volt A Dunánál című költemény. Vagy felkérik arra, hogy egy előkelőség temetésére írjon verset vagy éppen zeneművet. így született Csokonainak A lélek halhatatlanságáról szóló műve vagy Mozart Rekviemje. Megtörténhet azonban, hogy nem egy szerző felel meg egy alkalomnak, hanem az alkalom választ ki egy szöveget és emel különleges helyzetbe. Ilyen alkalom, vagy talán a leginkább ilyen alkalom az, amelyet az egzisztenciális bölcselet az élet határhelyzetének tekintett: a halál. Ha József Attila tragikus halála, mint megállapítottuk, visszahatott műveire, akkor ez a visszahatás a legerősebb és a legközvetlenebb azoknak a szövegeknek az esetében lehetett, amelyeket a költő - hogy némi frivolitást engedjek meg magamnak - saját halála alkalmából írt.

Az elemzésre váró eset, amelyhez most érkeztünk el, s amely hozzászólásom címét adja, mégsem egy saját vers születése, hanem egy el nem készült fordítás körüli szellemi mozgás volt. Cserépfalvi Imre kiadásában 1938 márciusában megjelent egy versgyűjtemény, az Európai költők antológiája. A kiadó József Attilát bevonta a válogatás összeállításába, egyúttal fordítói megbízást adott neki. A munka 1937 nyarán kezdődött el, s mivel a költő tragikus összeomlása hamarosan bekövetkezett, sem szerkesztőként, sem fordítóként nem tudott már érdemben részt venni az antológia előállításában. A munka- képtelen költő néhány versét és néhány korábbi fordítását Cserépfalvi mégis beválogatta a gyűjteménybe. A szándékozott, de megvalósítatlan versfordítások közé tartozott egy Victor Hugo költemény, amelyet a kiadó nem is rendelt meg a költőtől.6 A francia romantikus Louis Bonaparte ellen írt dühös és gyilkosán gúnyos megszerkesztett verseskötetének, a Chátiments-nak (Büntetések vagy Fenyítések) záró darabjáról van szó, amely az Ultima verba címet viseli.

Aligha van a világirodalomnak alkalmibb versekből álló gyűjteménye, mint ez, a szabadságjogok sárba tiprása ellen Juvenalis, római kori szatíraíró hangján tiltakozó összetett ciklus. József Attila költészetében ennek a hugoi alkotásmódnak legközelebbi rokonai az olyan alkalmi darabok, mint a Levegőt!, A Dunánál, vagy az 1937 tavaszán íródott Hazám című szonettciklus. Ez utóbbi utolsó szonettjében akár még a száműzetésben élő, s hazájába visszavágyó francia költő beszédmódjának áthallását is felfedezhetjük: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad - / édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!"

Az Ultima verba azért került látószögünkbe, mert József Jolán egykorú állítása szerint, amelyet aztán az 1940-ben megjelent József Attila élete című könyvében is megismételt, a költő éppen halála napján fogott bele a fordításába.7 A hírt az újságok felkapták, s a megkezdett fordítást József Attila utol124