Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Ratzky Rita: Wesselényi-Kazinczy-Petőfi. Egy alkalmi vers (Kazinczy: Báró Wesselényi Miklós, az atya) mint egy remekmű (Petőfi: Halhatlan a lélek...) ihletője
„Véghetetlenül sajnálom a dolgot mind miattad és az miatt, a' ki Teutánad megbántatott - mind az miatt, a' ki benneteket, két kedves barátim megbántott, 's sokat adnék értté ha a' dolgot meg nem történtté tehetném. Ismérem annak nemes lelkét, hogy azt eddig maga is sajnálja. De, édes barátom, ne légyen idegen előttünk az az érzés, a' melly Senecával azt mondatta egy részeges ember felől, hogy az annyira jó ember 's becsülést érdemlő ember, hogy készebb ő (Seneca) virtusnak tartani a' részegséget, mint azt hinni, hogy az a' részeges, megvetést érdemlő ember lehessen. Nem csuda az, édes barátom, ha a' nagy embernek a' fogyatkozásai is nagyok. Én a' nagyokban a' nagyot el tudom nézni, ha az a' nagy vétek is bár. Csak a kicsinyt, a' pulyát nem nézhetem el bennek."4 Kazinczy Wesselényi iránti nagyrabecsülésének jele az is, hogy a dicső férfiú emlékére epigrammát ír. Kétled-e, hogy lelkünk él, vándorol? Ott fene Cato 'S lágyszívű Brutus, itt Weselényi valék. Erdély, szűnd keseregni fiad', nem holt el az; él még, 'S hős lelke a' régi fényre deríti Zsibót.5 Erre a versszerző gesztusra Kazinczyt az is ösztönözhette, hogy az egyik korabeli folyóiratban nekrológ jelent meg az 1809. október 25-én elhunyt Wesselényiről. Az imént idézett epigramma keletkezéséről ő maga így számol be Döbrentei Gábornak 1810. január 22-én: „Még nem hajnalla ma, s nem alhatám. Egy Epigrammát csináltam, kicsúsztam a' lámpához, 's papírra írtam, hogy el ne felejtsem reggelig. Haszontalan! Nem jőve álom szemeimre. - Wesselényire emlékeztem, 's az ő nagy karakterére. Igaz képe áll' a' Kultsár leveleiben No. 2. És azt véghetetlenül helyesen dolgozta ki, akárki írta - Az az ember Cato volt és Brutus. - mondám. Eggyszerre kész vala az Epigramma, 's olly jó, hogy az Anthologiában bízvást elállhat. Szép, nem szép dicsekedni: azt én nem kérdem. Igaz a' mit mondok."6 A Kazinczy által az előbbiekben elismerően idézett nekrológ a Hazai s Külföldi Tudósítások 1809. 2. számában látott napvilágot, és a Wesselényi-epig- ramma szövegalakulását tekintve érdekes adalékkal szolgál: „Erdély kevély- kedve nevezhette Kátói erősséggel bírt carakterét L(iber) B(aro) Wesselényi Miklós Urnák, a' Magyar tiszteltve csudálhatta hazafiui buzgóságát, a' köz jó, mint Igazgatóban, láthatta gyámolát, hívségét Fejedelme jeles tetteiben tapasztalhatta, stb." Kazinczy tehát az ismeretlen szerzőjű nekrológból vette az ötletet, hogy Wesselényit a szigoráról nevezetes idősb Catóval (i.e. 234-149) azonosítsa, aki a szenátusi üléseken beszédét mindig az elhíresült „Caeterum censeo Carthaginem esse delendam" (=Egyébiránt úgy vélem, hogy Kartágót el kell pusztítani) mondattal zárta be. A szelíd, ám cézárölő Brutus, (i.e. 85-42) száz esztendővel később élt, az ő kortársa és rokona volt az ifjabbik Cato (i.e. 95-46), aki csak azért nem vett részt vele és Cassiusszal a császárság elleni harcban, mert már korábban öngyilkos lett. Talán épp a két Cato név- azonossága ihlette Kazinczyt arra, hogy nála a „fene Cato" után időrendben a „lágy szívű Brutus" következzék, s hogy a lélek rajtuk keresztül vándoroljon Wesselényibe, s éljen annak holta után is, várva az új megtestesülést. 99
