Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

ÁTTEKINTÉS - Szilágyi Judit: A Nyugat geometriája. Szerkesztők és szerkezetek

arányban alkalmaznak szóképeket, mint a Babitsot tárgyaló írások. (így van ez például a két nagyobb, sok vonatkozásban hasonló szövegegyüttes - az 1923-ban megjelent Osvát emlékköny és az 1941-es Babits emlékkönyv - esetében is. Pedig ezek egyaránt kultikus szituációban keletkeztek; az ünnep, illetve a halál pillanatában a megnyilatkozók viszonyulása jellemzően nem kritikai.) Mindennek magyarázata lehet persze az is, hogy húsz év differencia, nyelvhasználati változásokat is hozott, mégis inkább - visszatérve a kiinduló tézishez - a szerkesztők által konstruált alakzatok alapvető különbözőségében vélem felfedezni az okot.

A jelentős irodalmi alkotó, ítélkező közfunciókat vállaló, vallásában és önmagában mélyen hívő Babits egy adott struktúrában meghatározó központi szerepet töltött be. A felé irányuló szeretetnek, tiszteletnek, félelemnek és gyűlöletnek tárgya volt; konkrét, leírható, értelmezhető jelenség. Az őt meghatározni kívánó szövegek nem közelítenek felé, hanem kijelölik: „Poéta, Bölcsész, Matematikus volt.” - írta róla Márai, így, nagybetűkkel.142

Ezzel szemben Osvát, az önmagát a legsajátabb területéről, az irodalomról kivonó; az írás helyett a másokon keresztül való megíródást választó; az etikájában egy kevéssé közösségi, inkább individuális morálhoz szenvedélyesen ragaszkodó, halálával az egyén szabadságát szélsőséges értéken mérő, végrendeletével a teljes nyomtörlést követelő - ekképpen alig is megragadható, nehezen értelmezhető entitás. A róla szóló, őt leírni kívánó szövegek, a vele kapcsolatos nyelvhasználat éppen azt a tétovaságot leplezi le, amely az önmagát az általa megképzett centrális struktúra középpontjából minduntalan kivonó jelenség kelt. Ehhez választódik ki a nyelvhasználat adekvát eszköze: a szakralitást is megmozgató, személyek fölötti pozicionálás metaforái. A hiányzó centrum felé csak közelíteni lehet, sőt kell is: a megértés vágya mindig újra éled e talányos, sajátos gravitációs mezejű jelenség iránt.

Kassák Lajos azonos szituációban, Osvát, majd Babist halálakor is, verssel búcsúzik. „Úgy gondolok rád e nehéz órán / mint akik lámpással a kezükben együtt vándoroltak / az éjben, világítva a nyáj előtt.” - Gyászdob. Babits mint pásztor és próféta, s mint elhivatásában, kijelöltségében sorstárs jelenik meg. Osvát más, távoli, megragadhatatlan: „ki volt Ő kérdezem, s nem tudok feleletet adni a kérdésre.” - Emlékezzetek rá! Osvát személyisége, egész attitűdje maga a távolságtartás, a kívülállás, de mindannak, amit létrehozott, éppen ez adta rendkívüli koherenciáját.143

142 Hasonló szerkezetet használ vele kapcsolatban Móricz is: „Katolikus. Szerzetes. Barát.”: Móricz, Babits...= Babits emlékkönyv..., 40. jegyzetben i. m., 139.

143 „Az irodalom fanatikusának képzelték, ugyanakkor fölötte volt az irodalomnak s a tulajdon fanatizmusának. Felülről nézte önmagát is. Azt hitték sokan, Osvát teljesen azonos a Nyugattal. Elárulhatom, a Nyugatnak is fölötte állt.”: Komlós, Osvát, i. m. = Osvát Ernő a kortársak..., 5. jegyzetben i. m., 466.

51