Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
A NYUGAT UTOLSÓ ÉVTIZEDE ÉS UTÓÉLETE - Bartal Mária: Orfikus impulzusok Weöres Sándor költészetében
ból származik, és nem azonos a Rhapszódiákkal, amelyet a neoplatonikusok kommentáltak, bár annak egyes részleteit tartalmazza. A legújabb kutatások megerősítik a kapcsolatot az orfizmus, a pitagoreus gondolkodás és a dionü- szoszi vallásformák között, és központi, egyik legfontosabb tematikai elemként a világ Zeusz általi újjáteremtését emelik ki.4 A kifejezést modern irodalomtörténeti-poétikai fogalomként magyar nyelven először Hamvas Béla használta Weöres Sándor Medúza című, 1944-es kötetéről írott híres recenziójában.5 A következőkben elsőként e kritika felől igyekszem vázolni az orfizmus általam legfontosabbnak ítélt modern poétikai jelentéstartalmait, majd arra a különleges kapcsolatra szeretném felhívni a figyelmet, amely Weöres ötvenes évekbeli, mitikus indíttatású hosszúverseiben az ennek nyomán kialakuló költői beszéd- és szerkesztésmód, illetve az Orpheusz személyéhez kapcsolódó mítoszváltozatok és vallási tartalmak tematikai megjelenése között feltételezhető. Jelen tanulmány egy jóval hosszabb és részben még készülő dolgozat kivonata, annak legfontosabb téziseit igyekszik ismertetni, így a szoros szövegolvasat nyomán kialakított feltételezések itt sajnos több ízben a weöresi szövegvilágtól megfosztva vagy csak utalásszerű idézetekkel alátámasztva jelennek meg. 1. Amikor Hamvas Béla A Medúza című kritikájában Weöres Sándor 1944-es kötetének egyes szövegeit mint az orpheuszi költészet megnyilatkozásait ünnepli, s a modern európai irodalom általa kitüntetett, és sok tekintetben széttartó poétikai tendenciáival hozza összefüggésbe, elsősorban a George-kör Pindarosz-, Platón- és Hölderlin-olvasatai, illetve a csoportosulás önértelmezései nyomán, jelöli ki e költői beszédmód ismérveit. Eljárása során mindenekelőtt a Stefan George szűk köréhez tartozó Friedrich Wolters 1930-ban megjelent, Kerényi Károly gondolkodására is nagy hatást gyakorló monográfiájára6 támaszkodik, amelyről még megjelenésének évében Turóczi József is közölt méltatást a Nyugatban. Ez utóbbi recenzió ugyan nem használja az orfika kifejezést, mégis ugyanazokat a sémákat tulajdonítja a befogadói tapasztalatnak, amelyeket a Medúza- kritika a befogadótól immár függetlenített szöveg sajátosságaiként ír le: „Georgeban újra plasztikus testet ölt a gondolat és szó, az isten és nyelv szo4 A Derveni-papirusztekercs kapcsán a legújabb kutatásokat összegzi: Betegh Gábor, The Derveni Papyrus: Cosmology, Theology and Interpretatio, Cambridge, Cambridge University Press, 2004, különösen 132-348. oldal. 5 Hamvas Béla, A Medúza, Diárium, 1944, 2.; Kötetben többek között: Öröklét: In memoriam Weöres Sándor, szerk. Domokos Mátyás, Budapest, Nap, 2003,116-120. 6 Wolters, Friedrich, Stefan George und die Blätter für die Kunst: Deutsche Geistesgeschichte seit 1890, Berlin, G. Bondi, 1930. 389
