Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Szilágyi Judit: A Nyugat geometriája. Szerkesztők és szerkezetek
zárkózottságát, az önmagát szüntelenül korlátozó, a csak a lényeges kimondására szorítkozó ritka megnyilatkozásait a kortársak egyfajta bölcsességként, a mélyebb tudás megnyilvánulásaként értelmezték: „szellemi energiája olyan intenzíven hatott, hogy szavakra nem is volt szüksége.”35 A hallgatás Osvát esetében tehát nem áldozatként, sokkal inkább személyes alkatából és meggondolásaiból következő, a belátás szülte okszerűségként tételeződik. „Nem mondtam semmit. Már mondtam önnek, hogy ez a végrendeletem.”36 — nyilatkozott nem sokkal halála előtt Reichard Piroskának. Os- vátnak ebben az elhallgató, elzárkózó, önmagát kivonó gesztusában többen az önkonstrukció tudatosságát, a róla formálódó kép kézben tartását vélték felfedezni. Hamvas Béla szerint „a kinemmondottságok hatalmát Osvátnál jobban senki sem ismerte.”37 Saját írások híján csak mások szövegeiben (tanulmányokban, emlékezésekben, levelek) mintegy negatív öntőformában, metaszinten „létezik” életműve. Csak a róla való beszéd van, a leírások, melyek közelítenek felé. Babits és Osvát különnemű (létező/épített illetve nemlétező/törölt) életművének legfontosabb metszéspontja, egyben az általuk képzett struktúrák közti lényegi különbségeket feltáró (akár tágabb kontextusba is illeszthető) két írás, Az írástudók árulása címen megjelent szövegpár.38 Ezekben a szövegekben is- melyek alapvetően Babits és Osvát igazsághoz való viszonyáról szólnak -, adekvátan használható a betöltöttség/hiány különbségtevés. Míg Babits a megtalált, objektív igazság hirdetésében, addig Osvát annak keresésében jelöli ki az írástudók feladatát. A többször és többek által tárgyalt írások kapcsán a tartalmi összevetés helyett érdemes néhány formális mozzanatra kitérni; és stilisztikai, nyelvhasználati jegyeket is vizsgálni. Babits írása jóval (kb. tizenkétszer) hosszabb, mint az Osváté. „Nagyon nagy mondanivalóját” Babits Tolsztojnak szóló ajánlással indítja, s rögtön az elején mentegetőzve de (ön)metaforikusan bejelenti, hogy a úgy támaszkodik Julien Benda könyvére, mint „prédikátor a textus”-ra. A tágas irodalmi közeg megidé- zése, az iránymutató ambíció és a morális elhivatottság végig a szöveg jellemzője marad. Osvát ezzel szemben nyílt levelet ír Babitsnak („Kedves Barátom”- kezdi), ezzel privát, szűk dimenziót jelöl ki, szinte személyes mondanivalót sejtet. Hangneme óvatos, némiképp alázatos („megfogott” írásod, „foglalkoztat [...] a meggyőződés hanghatalma” „bámulom” a tág világképét, stb.). Magát egyfajta kívülálló, „dilettáns” pozícióba helyezi, aki leginkább csak kérdezni tud. Feltűnő, hogy Osvát szövegében milyen nagy (kb. háromszoros) arányban fordulnak elő kérdő mondatok. Szemléletének, szkeptikus látásmódjának inkább 35 Lásd: Hamvas, Osvát..., i. m.,= Osvát Ernő a kortársak..., 5. jegyzetben i. m., 492. 36 1929. május 26. - Reichard Piroska, Feljegyzések Osvát Ernőről, kézirat, PIM V. 4138/34 jelzet, 19. 37 Hamvas, Osvát..., i. m.,= Osvát Ernő a kortársak..., 5. jegyzetben i. m., 492. 38 Babitsé a Nyugat 1928.18., és Osváté a 23. számban. 37
