Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT HÚSZAS ÉVEK - Tverdota György: A Nyugat és a Nouvelle Revue Franţaise első két évtizede
a Nyugatról ilyen lehangoló minősítést adjon: „Nem lehet mással, mint keserű mosollyal pillantani a két folyóirat gyakran egymás mellett fityegő címlapjára: az egyikben ugyanaz a hűvösen-határozott vagy szenvedélyesen személyes, de mindig állásfoglalásra kényszerítő erkölcsi temperamentum, - a másikban egy óvatosan semmitmondó, idejétmúlt írástudás, mely a maga szófűzéseivel kifulladva lohol, hogy le ne késsé valahogy a kéthetes irodalmi aktualitások megkoszorúzását. Ha valamiben, hát a szerkesztők felfedezőkedvében hasonlít annyira-mennyire egymáshoz a két folyóirat: de míg a NRF csakugyan hoz - hiszen van miből hozzon - ma is, jóformán minden számában valami újat, addig a Nyugat szerkesztőjének felfedező buzgalma ma már az entomológus mániájához hasonlít, aki pillangókat kergetett valaha s hogy e zimankós időben is áldozhasson szenvedélyének, most az őszi legyeket szúrja gombostűre”16 Nem kell persze feltétlenül készpénznek vennünk Németh Andor kritikáját, már csak azért sem, mert a hanyatló avantgárd utóvédharcai idejét éljük a húszas évek végén, s ezt az álláspontot bízvást tekinthetjük hiperkritikusnak. Másrészt Thibaudet-nek az NRF-ről adott pozitív mérlege korántsem olyan idealizáló és árnyalatlan, mint a magyar kritikusé, aki irigykedve és egyúttal eszményítve ábrázolja a konkurens és rokon lapot. Hasonlítsuk hát össze a két folyóirat működését a húszas években. 1919 éppolyan jó kiindulópont a francia és a magyar irodalmi fórum újabb évtizedének értékeléséhez, mint amilyen az indulásuk éve, 1908-1909 volt. Az első, Jacques Coopeau által irányított NRF-né\ láttuk, hogy hátat fordítottak a politizálásnak, a Dreyfus-pör által felizgatott francia értelmiség belső küzdelmeiből nem kívánták kivenni a részüket, a l’art pour l’art álláspontjára helyezkedtek, tiszta irodalmat kívántak művelni. A háború kitörése felforgatta mindannyiuk életét is és gondolkodását is. Nagyon kevesen maradtak közülük békepártiak, mint Gallimard vagy Roger Martin du Gard, s kevesen fordultak hamar szembe kezdeti lelkesedésükkel, mint Valery Larbaud. Militaristák voltak, nacionalisták, német-gyűlölők. Jacques Riviére rögtön a háború elején német fogságba esett, de hazafias felbuzdulása a fogságban is igen lassan múlt el. Gide igen furcsa és nem éppen dicsekedni való utat járt be, még Maurras Action Fran^aise-ével, royalista jobboldali irányultságával is kacérkodott. A többiek, Schlumberger, Ghéon és Copeau hasonlóképpen. A francia nemzet melletti teljes elkötelezettséget hirdették. A háború végére többé-kevésbé kiábrándultak korábbi háborús lelkesedésükből, s a második, Jacques Riviére által irányított NRF új utat keresett. A folyóirat a szó szoros értelmében újjászületett. Az újjászületés a Nyugat esetében is végbement, s ez a francia elit-értelmiség fordulatainál is természetesebben megmagyarázható. Magyarország vesztesként került ki a háborúból. A fegyverszünet után két forradalom következett, majd fehér ellenforradalom ment végbe, s ennek következtében berendezkedett 16 Uo. 351
