Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT HÚSZAS ÉVEK - Tverdota György: A Nyugat és a Nouvelle Revue Franţaise első két évtizede

Jean Schlumberger neve ismerős. A négy további tag tehát: Henri Ghéon, Michel Arnauld, Jacques Copeau és André Ruyters. Közülük az alapítás évében egyedül a negyven éves Gide tudhatott maga mögött jelentős írói életművet. Ő volt a folyóirat szellemi vezére, azaz - zárójelbe téve óriási különbségeiket, - ő volt a lap Ignotusa. Mint minden hosszú életű szellemi műhelynek, a Nouvelle Revue-nék a története során is folyamatosan cserélődtek munkatársai, s folyton változtak a csoport belső erőviszonyai. Mire a lap tevékenységének szüneteltetésére 1914-től, a „Nagy Háború” idején sor került, a régi csapatból Gide mellett már csak Schlumberger és Henri Ghéon maradt. Egyre inkább előtérbe került viszont az a Jacques Riviére, aki az 1919-ben újra induló NRF Osvát Ernője lett, 1925-ben bekövetkezett haláláig. Gaston Gallimard, az egyik későbbi szerkesztő neve ugyancsak korán feltűnt. Jean Paulhan, a másik későbbi szerkesztő azonban csak az új folyamban bukkant föl. Albert Thibaudet, az egyik legfontosabb belső munkatárs szintén már az első háború előtt jelentkezett a lapban.

Sokkal többet mond a magyar közönségnek, ha a francia folyóiratban rendszeresen és hangsúlyosan közölt szerzők nevét említem. A költők közül az NRF első korszakában Paul Claudelt, Francis Jammes-ot, Émile Verhaerent „futtatta” majd a húszas években az első korszakban már közölt, de költőként hallgató, s a lap második korszakában újra megszólaló Paul Valéry került középpontba. A prózaírók közül a lap Gide-en kívül egyebek között Valery Larbaud-val, Alain- Fournier-val, Roger Martin du Gard-ral, Jean Giraudoux-val dicsekedhetett. Utoljára említem meg a legnagyobb trófeát, Marcel Proustot. Gide nagy szégyene volt, hogy nem ismerte föl rögtön a lapnál közlésre jelentkező író művének, az Eltűnt idő nyomábanmk a jelentőségét, de aztán - már az első folyamban is - természetesen bőségesen kárpótolta a nagy írót ezért a korai vakságért. A Nyugat szerkesztőinek, belső munkatársainak névsorát éppúgy ismertnek veszem, mint a magyar folyóirat által favorizált szerzők listáját. A két névsor, a francia és a magyar együtt nyilvánvalóvá teszi, hogy mindkét esetben reprezentatív időszaki kiadványról van szó, azaz a velük és bennük történtek túlmutatnak a műhely belső ügyein, s fényt vetnek a korszak magyar és francia irodalmi életének számos lényegi problémájára.

Az első érdemi feladat a két folyóirat indulási pozíciójának összevetése. Különösebb vizsgálódás nélkül is megállapítható, hogy mindkét időszaki kiadvány és a mögöttük felsorakozó szerzői gárda tevékenyen kivette részét a modernség nagy programjának megvalósításából. Ennek az önmagában közhelyszerűnek tűnő megállapításnak a további kérdések megválaszolása, a modernség jellegére történő rákérdezés adhat értelmet. Miben rokon az induló Nyugat és az NRF modernsége és hol állapítható meg közöttük lényeges eltérés? Egy csoport modernségének iránya és mértéke attól függ, melyek azok a fennálló törekvések és értékek, amelyektől ez a csoport elrugaszkodik, amelyekkel szembefordul, és hogy milyen intenzitással hajtja végre ezt a szakítást.

344