Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Kappanyos András: A Nyugat és az avantgárd
nyabb presztízsű, de az extremitások iránt sokkal toleránsabb Ma tárt karokkal várta. Az ilyen szociokulturális mechanizmusok jellemzésénél rendszerint térbeli modellekhez folyamodunk: itt a különböző magasságú küszöbök vagy a különféle sűrűségű rosták allegóriája kínálja magát, de talán közelebb jutunk a lényeghez, ha egy túlfolyó rendszert képzelünk magunk elé. A Nyugat normáin túlbukó extremitásnak még mindig van hová túlbuknia, anélkül, hogy kihullana a nyilvánosság teréből. Kassák - bár nyilvánvalóan haszonélvezője volt ennek a mechanizmusnak -, a kezdeti időket kivéve aligha tekintette alacsonyabb presztízsűnek a lapját, és be kell látnunk, a bécsi évek során voltak olyan időszakok, amikor az egyenrangúság nem is volt illúzió. Éppen egy bécsi kávéházban, a nem hivatalos szerkesztői fogadóórán került rá sor, hogy maga Kassák alkalmazza a „túlfolyó-elvet”, mondván: „Álljon meg, Németh Andor. Átadok magának valakit.”8 Az átadott (azaz végső soron kíméletesen elküldött) szerző természetesen József Attila volt. Ha irodalomtörténeti távlatban mérlegre tesszük Kassák e két szerkesztői döntését (György Mátyás befogadását és József Attila elküldését), akkor nem juthatunk más következtetésre, mint hogy Kassák rossz üzletet csinált. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk József Attila avantgárd igényű verseit, jól látható, hogy Kassák mellett főleg György Mátyás hatott rá: a népies-szürreális hangütésnek ő (s talán még Komját Aladár) a legvalószínűbb közvetlen mintája. Ez a minta pedig épp az avantgárd, a Ma kontextusában volt képes hatni, a Nyugatban talán fel sem tűnt volna. Az ideák utazása, új kontextusba kerülése hosszú távon mindenképp pozitív hatás. A zöld ing - ki veszi magára? A magyar avantgárd és a magyar klasszikus modernség két szimbolikus, központi alakjának egyetlen dokumentált személyes találkozása nem alakult túlságosan szerencsésen. Ady és Kassák útjai a Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén, Ady talán utolsó nyilvános szereplésének alkalmával keresztezték egymást. A nagybeteg Adynak hetei voltak hátra, Kassákot a forradalmi idők lendülete és becsvágya fűtötte: nyilvánvalóan egyiküknek se volt módja a másikra hangolódni. Bár megismétlődhetett volna Kazinczy és Kisfaludy Károly kézfogásának legendás - noha semmilyen közvetlen következménnyel nem járó - gesztusa, az időpont ezúttal nem volt alkalmas rá, hogy ideák utazzanak kettejük között. Kassák visszaemlékezése szerint a révültségéből felébredő Ady így fordult hozzá: 8 Németh Andor, A húszas évekből = József Attila emlékkönyv, szerk. Szabolcsi Miklós, Budapest, Szépirodalmi, 1957, 144. 203
