Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát

lenül utánanéz annak, hogy sikerült-e a műnek „a főhős iránt érdeket gerjeszteni” (nem), a főbb személyeket „benső életökben” felmutatni (nem), s hogy az író a megfelelő ponton indítja-e a jellemek „áthajlását” (vajon?), de számos más szállal egybeszőve. Már korábban szólt a jóslatok és az átkok szerepéről, az elborzasztás és az elérzékenyítés eszközeiről, most elmondja, hogyan kell szerelmi vonzalmat ábrázolni, s mit lehet kihozni egy titkos találkából - ám ezeket az „idejétmúlt” motívumokat a lélektani nézőpont bevonásával újítja meg. S mintegy mellékesen bizonyítja, hogy Jókainak fogalma sincs arról, a pórnép miként viselkedik aszály idején, de Gyulai szerint „se bensőleg, se külsőleg nem valószínű” az sem, hogy egy házaló bajazzó 300 forint éves keresetére 14 százalékos adót vessenek ki, majd még a lovát is elvegyék.57

Nyilvánvaló mindamellett, hogy a teoretikus rendszer önmagában még nem lesz adekvátabb, ha kulcsfogalmait Gyulai-szövegekből emeljük ki, tehát az Os- vátnál felfedett ellentmondások nagy része nála is kimutatható (hiszen a váz mindkettőjüknél ugyanaz). Ám Gyulai briliáns módon győzi meg olvasóját arról, hogy az ő ítéleteit fogadja el: bizonyos dolgokat kiemel, másokat homályban hagy, s némelyt csak sejtet: eszményít, vagyis bűvészkedik, hiszen már az is illúzió, hogy az olvasóval mint egyenrangú féllel együtt olvassák a történetet. A kritikus egyszerűen meg akarja magának nyerni a közönséget, és így indul - neki az írónak. Gyulai már pályája elején amellett érvelt, hogy a kritikus is jogosult a legszélesebb értelemben vett formai (tulajdonképpen retorikai) eszközök használatára, és soha nem ódzkodott attól, hogy a meggyőzéshez ezeket messzemenően kiaknázza. Gyulai tehát, mint minden jó író, roppant ügyesen szuggerál, még mai szemmel nézve is hihetetlenül jól mondja el azt, amit mondani akar - ezáltal elméleti alapjai is szilárdnak tűnnek. Kritikáiban a művész nyilatkozik meg, és bűvkörébe vonja olvasóit.

Mindez másfelől nézve annyit tesz, hogy Gyulai nem az elméleti útmutatás embere. Tulajdonképpen még a lélektani hűség és az eszményítés kívánalmait is ügyes tautológiákban - ám legyen: dinamikus viszonyfogalmakban - formalizálja: a jellem csak a cselekvényből tűnhet elő, míg a cselekvény a jellemből fakad a viszonyok kényszerűsége alatt; avagy: megfigyelés nélkül nincs költői mű, de a megfigyelés még magában nem költészet. Mintha Gyulai egyszerűen belátta volna azt, ami a színházi közönség számára oly kézenfekvő: ha jó a darab, senki sem gondolkodik azon, hol végződik a szereplők jelleme, és hol kezdődik az ő cselekvényük - s hogy nincs az a drámaíró vagy elbeszélő, aki ilyenféle útmutatások alapján írna jó műveket. Maga az érvelési technika Gyulainak a Kisfaludy Társaságban elmondott beszédeiben is felfedezhető. Gyulai jobbára évenként közönsége elé áll, s különböző irodalmi kérdésekben, úgymond, általános útmutatást ad. A konkrétumokat azonban jobbára mellőzi: sokszor csak két sarkított állítást, vagy két (viszony)fogalmat választ, és ezek segítségé57 Gyulai, Jókai legújabb müvei, i. m. = Gy. P„ Bírálatok..., i. m., 85-99.

157