Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát
cselekvényközpontúságát módosítva érvel a jellem egyenrangúsága mellett, miként az újkori drámában is fontos elmozdulásokat feltételez az ókori mintákhoz képest: „az újkori költészet a tragikai bűnt a tragikai bukással a legszo- rosb kapcsolatba hozza, míg az ókori ezt nem tartotta okvetlenül szükségesnek. Arisztotelész megkívánja ugyan, hogy a hős ne legyen ártatlan, de csak azért, mert egy tökéletesen erényes embernek szerencsétlensége nem volna részvét- és félelemgerjesztő, csak iszonyú, borzasztó, de sehol sem emeli ki a tragikai bűn és katasztróf szoros kapcsolatát."25 Gyulai tehát a tragikai bukás „erősen következetes” indoklását dolgozza ki, hiszen Arisztotelésznél olvashatjuk ugyan, hogy a bukáshoz a (nézői) „várakozás ellenére, de egymásból következőleg történő” cselekvések vezetnek,26 ám mindennek kiindulása nem valamely bűn, hanem a hős „tévedése”.27 A „hogyan történt” kérdésére azonban még így sem adhatunk megnyugtató választ: lehet, hogy Gyulai intuitív módon jutott el saját felfogásáig, ám az is lehet, hogy tragikumkoncepcióját, miként Papp Ferenc valószínűsíti, jobbára Kemény Zsigmondtól vette át.28 Az előbbieknél világosabb megfeleléseket látunk Gyulai tükrözéselmélete - tulajdonképpen realizmuskoncepciója - és az arisztotelészi mimézis-felfogás között, vagyis úgy gondoljuk, hogy mindaz, amit Gyulai a művészi eszményítés és egyénítés viszonyáról állít, szintén arisztotelészi előképek nyomán nyeri el valódi értelmét. A Poétika 9. fejezete a történetírói és a költői módszertan szembeállításával szemlélteti az utánzás kettős természetét: „A történetíró és a költő ugyanis nem abban különböznek, hogy versben vagy nem versben beszélnek, [...] hanem abban különböznek, hogy az egyik megtörtént dolgokat mond el, a másik pedig olyanokat, amilyenek megtörténhetnek. Ezért a filozófiához közelebb álló és magasabb rendű a költészet, mint a történetírás, mert a költészet inkább az általánosat, a történetírás meg az egyedit mondja. Az általános az, hogy milyen személyekhez értelemszerűleg milyen dolgok mondása vagy cselekvése illik a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint, márpedig a költészet éppen erre törekszik, még ha utóbb neveket ad is”.29 A Poétikara vonatkozó (szintúgy) áttekinthetetlenül gazdag irodalom rendkívül változatos értelmezéseket fűz az Arisztotelész által mondottakhoz, azonban, miként Paul 25 Gyulai Pál, Zilahy Károly munkái [1866] = Gy. P. Kritikai dolgozatainak újabb..., i. m., 201- 251, i. h. 239-240. 26 Arisztotelész, i. m., 1452a. 27 Uo„ 1453a 8-10, vő. 1453b. 28 Az Eszmék a regény és dráma körül című Kemény-tanulmány Gyulaira gyakorolt hatásáról lásd: Papp Ferenc, Gyulai Pál: 1, Budapest, MTA, 1935, 374-376, 575-576. - A Keményre vonatkozó felismerést Gyulai későbbi interpretálói saját megfigyelésükként szerepeltetik, vő.: Kovács Kálmán, Fejezet a magyar kritika történetéből: Gyulai Pál irodalmi elveinek kialakulása : 1850-1860, Budapest, Akadémiai, 1963, 264.; Hermann István, Bevezetés = Gyulai Pál Válogatott művei: 1, szerk. H. I., Budapest, Szépirodalmi, 1956, 7-72, i. h. 62. 29 Arisztotelész, i. m., 51b 1-11; illetve lásd az utána következő sorokat is. 148
