Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát

súly: a Dajkám. Itt a mese szálai elszakíthatatlanul nyúlnak vissza az ő életébe. És itt csak elbeszél, nem tanít, mint pl. A Harmat-fiúkban. A modern olvasó leszűri a maga impresszióiból a tanulságot, fölösleges őt leckéztetni; meg egy kicsit ízléstelen is. Említsük meg a kötet egyik legszebb darabját: a Janót; ebben van morális erő. Nagy kár az is, hogy Móra nem törekszik szabatosságra; szeret körülírni, mintha örülne a maga jelzőinek, [pedig] A modern írás minden egyéni volta mellett szabatosságra törekszik.”10

S bár az Osvátról szóló írásokból nem hiányozhatnak a megformálás erényeinek nagy dicséretei, korántsem gondoljuk, hogy Osvát oly kiválóan mondaná el a maga dolgait. (Már a Móra-recenzió első bekezdésében önellentmondásba keveredik: a novellákat az írói karakter dokumentumaiként tételezi, majd ezen, hipotetikus karakter hibáit - „komoly”, ám „tendenciózus, lírikus jellem; még nem teljesen kifejlett, de már, sajnos, megállapodott” - újra feltalálja az írásokban.) Az igazi feszültség azonban a fentebbi szempontrendszer világos formu- lázottsága és alkalmazása (argumentációja) között érződik; utóbbi láthatóan meghaladja a fiatal kritikus felkészültségét. Osvát például evidenciaként fogja fel (és más kritikáiban is szerepelteti) alak és történet kölcsönös feltételezett- ségét: Móra „konstruált” történeteiben - állítja - „elmosódók”-ká, „kissé álta- lánosak”-ká válnak az alakok. Valóban oly nyilvánvaló lenne ez az összefüggés? S ha a műben csak elmosódott alakokat látunk, mi bizonyítja, hogy a szerző eredendően „jól ismeri" őket? És ugyanezen logika alapján: hogyan deríthető ki a „rosszul elmondott” megfigyelésekből, hogy azok önmagukban jóki Másfelől: miért zavarják Osvátot a jellemzésben mutatkozó „parányi részletek”? És mel- lőzhetőek-e az irodalomban a szubjektív tendenciák - a kritikusnak sem mindig sikerül -, s mit is kellene Mórának eltanulnia Mikszáthtól? Hogy beszéljen, „amikor ír”? És milyen a titkon mosolygó tanítási

Egy hónappal később Osvát, még mindig a Magyar Kritikában, Kálnay László elbeszéléseit bírálva eleveníti fel szempontjait (a különbség, hogy élesebben fogalmaz): a történetek „erőszakos, mondvacsinált mesék - vagy igaz történetek, miket egy rossz toll valószínűtlenekké tett”, az alakok „érdektelenek”; ez a kötet is „énformában” íródott, „és egy nagyhangú »én« ideálisra mázolt arca bámul ki belőle az olvasóra, legtöbbször szuverén megvetéssel, néha nagylelkűen vállát veregetve”. Osvát hosszasan példálózik az eltévesztett írói hanggal: „Az elbeszélő modora élvezhetetlen: teleszőve szentimentális emlékezésekkel és allúziókkal egy egykori jobb sorsra, teletűzdelve émelyítő reflexiókkal”; „Kuriális nyelven, külvárosi stílben elmondott régi, olcsó élcek - avagy népdalmotívumokkal fellobogózott duhaj és érzelmes hangulatok terpeszkednek [a könyv] unalmas, sivár lapjain. Vidéki urambátyámok ebéd utáni bizalmaskodásai, naiv nagyzolásai - borízű hangon előadva.” Egyértelmű te10 Osvát Ernő, Móra István: Atyámfiái, Magvar Kritika, 1898. július 1., 308-309.

144