Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát
kács gondolkodói teljesítményét - így a cikket késői revánsnak is tekinthetjük a következmények azonban meghaladják a személyes ellentétek dimenzióját: Lukács indítja el a folyamatot, amelynek eredményeként a iVyMgaí-hagyományból kiemelik a „haladó” szerzőket, míg Osvát és a hozzá hasonló retrográd alakok évtizedekre kikerülnek a magyar irodalom fősodrából. „Tehát realizmus és újra realizmus. És igazságkeresés. Már a fiatal Osvát számára ezek az irodalom fő kérdései” - látja el védelmező kommentárokkal Gellért Oszkár a saját emlékirataiba foglalt Osvát-szöveggyűjteményt,2 s ha nem tévedünk, elsőként Kenyeres Zoltán elemzi részletesen, hogy Lukács 1945 után született írásaiban miért és miként jelentkezik a magyar irodalmi termés „negatív nivellálása”;3 a Lukács által Osvátnak tulajdonított kultúrpolitikai pozíció tarthatatlanságára - kiterjedt argumentációval - azután Lackó Miklós mutat rá.4 De a lukácsi leminősítéssel szemben hat Komlós Aladár is, aki viszont a századelő Osvát-írásaiban a Nyugat-mozgalom későbbi nóvumait találja meg, s Osvátot a kötöttségekkel szembeszálló, impresszionista bírálóként jeleníti meg: „újszerű stílusban és új szempontokkal jelentkezik, amelyeket maga teremtett meg. [...] először tűnik fel nála az a fajta kritika, amelynek később Kosztolányi lesz kiváló művelője. Kritikája a Gyulaiéhoz képest feminin: mindenekelőtt átélni törekszik a művet, s minél intenzívebben kifejezni élményét, a mű megítélése és tudományos magyarázata kevésbé fontos számára. [...] De nem elemzi a művészi eszközöket sem, csak az általuk kifejezett egyéniséget írja le. A művek egész emberi és formai tartalmát tisztán és teljesen át akarja zuhog- tatni magán. Nagy figyelemmel kíséri kora magyar irodalmi életét, szeretettel ír Ambrus, Gárdonyi, Herczeg, Bródy, Papp Dániel munkáiról, de főképp Ibsen foglalkoztatja, akit nem szeret. Legszebb kritikái talán Thury Zoltánról és Pé- terfyről szólnak, abban a szellemes, fürge prózában, amelyet A Hét honosított meg. A műalkotás nem mint olyan érdekli, hanem mint egy érdekes egyéniség vallomása önmagáról és az életről. Ez izgatja, ezt akarja minél jobban megérteni: az írói egyéniséget és az általa tapasztalt életet. így inkább egy lírikus kíváncsiságával közeledik a műhöz, mint egy esztétikus vizsgáló szemével. Nem hiányzik ugyan nála az értékelés sem, de ezt nem kész szabályok alapján végzi. A mű jelentős a szemében, ha egy erős egyéniség szuggesztíven fejeződik ki benne - de ezt a tételt sem mondja ki soha, csak mi vonjuk le ítéleteiből.”5 Furcsa, hogy Osvát túlterhelt mondatairól valakinek éppen a fürgeség jut eszébe, de Komlós általában is elmulasztja, hogy megállapításait érvekkel vagy 2 Gellert Oszkár, Egy író élete : 1, 1902-1925, Budapest, Bibliotheca, 1958, 42-56, i. h. 46. 3 Kenyeres Zoltán, Lukács György és a magyar kultúra, Kritika, 1970,12,1-10, illetve 1971, 3,4-15.; Kötetben: K. Z., Gondolkodó irodalom, Budapest, Szépirodalmi, 1974, 32-79. 4 Lackó Miklós, Osvát Ernő, Új Írás, 1976, 4, 92-101.; Kötetben: L. M., Szerep és mű: Kultúrtörténeti tanulmányok, Budapest, Gondolat, 1981, 7-41. 5 Komlós Aladár, Gyulaitól a marxista kritikáig: A magyar irodalmi kritika hét évtizede, Budapest, Akadémiai, 1966, 135-136. - NB. Osvát nem írt Péterfyről kritikát. 140
