Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja
ellenére - természetesen nem esnek egybe a vidéki nagyvárosok polgári művelődési és életmódmintáival. S hogy a kétféle városi-polgári művelődésmodell kulturális teljesítménypotenciálja között távolról sem egyértelműek a különbségek, arra elsősorban annak ténye emlékeztethet, hogy a Nyugat első két nemzedékének kiemelkedő alkotói, Babitstól Máraiig vagy éppen Kosztolányitól Szabó Lőrincig - túlnyomórészt művelődési régióközpontok, vidéki polgárvárosok neveltjei voltak.) Tágabb értelemben pedig annak a mélyreható világképi átrendeződésnek a függvényében esik szó a kulturalitás fordulatáról, amely a napnyugati gondolkodás egész történetére nézve új összefüggésbe helyezte az emberről és világáról való gondolkodás klasszikus-idealista premisszáit. „Mert bármily képzeteket hívjanak is elő akár - mint képeket a tükörben - maguk a dolgok bennünk, egyvalamit nem tudnak előidézni, [írja 1896-ban Simmel a Vossische Zeitungban] éspedig azt, aminek önmagunk révén, a szubjektum saját tevékenységén keresztül kell megtörténnie: ez pedig a képzet egyes elemeinek összekapcsolása. [...] Az a világ, amellyel a megismerő szellem védtelenül és azt tükrözve szemben állni látszott, immár e szellem saját tevékenysége, a világkép merev formái folyékonnyá váltak, magában a szellem aktivitásában vannak feloldódva, és egy olyan külvilág félelmetes csodája helyett, amely lényegileg idegen tőlünk s mégis bejut belénk, most olyanként értjük meg, mint amit saját belső életünk hozott létre.”2 Ez a megfigyelés ugyan mindössze egyfajta egyszerűbb változata a „belső világ” nevezetes nietzschei fenomenalizmusának,3 de pontosan vetíti a Népligetben ringlispilizik vele? Budapest nem éppúgy része a magyar nemzetnek, mint a Jászság vagy Göcsej? Hiábavaló minden rugdalózás: a magyar megalapította a maga városát itt a Duna partján - az egyetlen komolyan városszámba menő várost, amelyet a turáni fajnak valaha alapítania sikerült - s ez a tény tükröződik az irodalomban is. S tükröződnie kell, ha az irodalom csakugyan hű tükre akar lenni a nemzeti életnek. Mi, akik azt mondjuk, hogy meg kell hódítani, az eddiginél nagyobb mértékben, a városi életet az irodalom számára, igenis, mi képviseljük hívebben és igazabban a magyar nemzeti jelleget, amelyet ellenünk akarnak fordítani. Árpád vitéz lovasainak utódai ma már várost csináltak maguknak a maguk képére, nagyobbat, szemünknek szebbet, mint Bizánc, melynek kapuját Botond vitéz bevágta. És ebben a városban laknak sokan Árpád utódai közül, itt töltik életük napjait, de még nem tanulták meg hallgatni a város zenéjét. Szívük visszavágyik kaszák pengésére, a pacsirtadalra, meg a tücsök cirpelésére. És eltelnek haraggal a város gépeinek kattogása, villamos kocsijainak csörömpölése, embereinek zsivaja ellen, mert nem veszik észre, hogy szép zene a kasza pengése, a pacsirta éneke, a tücsök cireplése, de épen olyan szép, ha nem szebb, a gyári gép kattogása, a villamos vasút csörömpölése és az emberek vásári zaja is. Mindegyik egy-egy szólama a nemzeti jövő, a nemzeti nagyság nagyszerű symphoniájának.”: Schöpflin Aladár, A város, Nyugat, 1908, 7, 353-361, i. h. 360-361. 2 Simmel, Georg, Was ist uns Kant? = S., G.: Gersamtausgabe: 5, hg. Dahme, H.-J. - Frisby, D. P., Frankfurt M, Suhrkamp, 1992,149-150. - A tanulmányban szereplő német nyelvű idézetek K. Sz. E. fordításai. 3 „az érzékelésérzetet, amelyet naiv módon a külvilágtól feltételezettnek veszünk, sokkal 10
