Kovács Ida (szerk.): Halkan szitál a tört fény. Kosztolányi Dezső összes fényképe (Budapest, 2006)

Fráter Zoltán: Önkívületben, lázasan szeretett élni

ebből még nem következik, hogy száraz, lélektelen részletező csupán. A lényeg talán éppen máshol keresendő. Mint az igazság, itt is odaát van. Odaát, a felvételeket bámulok szemében. Nem az a kérdés, hogy mennyi mindent gyűjtött hatósugarába, látókörébe a gép lencséje, hanem az, hogy mit veszünk észre belőle. Az amatőr képek sem azért érdekesek, mert intimitásokról árulkodnak. Az író mint csecsemő, mint gyermek, mint ifjú. Az író rokonokkal, barátokkal, pályatársakkal. Az író családja körében, kiránduláson, ünnepségen. Utazik, felolvas, átvesz. Fiatalon, egészségesen, idősödve, betegen. Érettségiző, egyetemista, újságíró, népszerű könyvek szerzője. Szerelmesen, munkában, meggyötörve, reménykedve, rettegőn. Esküvőjén, születésnapján, halála előtt és a halálos ágyon. Az igazolványkép vagy a beállított, műtermi felvétel is leleplező, beszédes adalék, ha jól megfigyeljük. Hiába a legzsúfoltabb, leggazdagabb kép megannyi régi világbeli emberről, rég szertefoszlott környezetről, elenyészett enteriőrről. Csak annyit ér mindaz, amennyit mi felfedezünk abból. A fénykép sohasem objektív. Nagyon is személyes. Amit mutat, amit mond, és ahogyan mondja-mutatja, az mind bennünk van.

Nem a fénykép fontos, hanem a szemlélője. Kosztolányi jól tudta ezt. A rossz orvos hetedik fejezetében a halott kisfiúról maradt képecskék között kotorásznak a szülők. Válogattak a fényképes dobozból, mely tele volt arcképeivel. Mindenféle fotográfiák álltak itt, melyek pályás korában ábrázolták, porcogós testtel, kötött fehér cipőben, majd szánkón, kis télikabátban, mackóval és bábuval, s egy pillanatra újra érezték gyászukat. Meglelik a képet, melyen a gyerek matrózruhában, hajadonfőtt van. Az apa kedvesnek találja a felvételt. Az anya sóhajtva jegyzi meg, hogy itt már látszik rajta, nem sokáig él. Az apa nem úgy véli. Az anya szerint a gyerek nyakacskája túlságosan vékony. Nem, tiltakozik az apa, itt egészen erős és nagyszerű gyerek. Micsoda válla van és micsoda homloka, teszi hozzá utólagos önigazolásként. Ugyanazt a képet nézik, ugyanolyan bűntudattal, de a lelki hárításnak nem ugyanazzal a folyamatával. Másként is látják ugyanazt.

A fénykép eltemetett emlékeket hoz a tudatos felszínre. Érdektelennek, jelentéktelennek hitt részletek megtekintése a feledés homályába merült érzések, benyomások áradatát indíthatja meg. Kosztolányi korában már nem kellett ünnepi alkalom és fényirda a fényképezkedéshez. A hétköznapok kellemes és szomorú pillanatai éppúgy filmkockára kívánkoztak, mint a kivételes találkozások és a kisebb-nagyobb családi események. Aki rendszeresen készített felvételeket, ugyanúgy megörökítette élete egy-egy szakaszát, mintha naplót írt volna. A fotó azonban kettős természetű