Kovács Ida (szerk.): Halkan szitál a tört fény. Kosztolányi Dezső összes fényképe (Budapest, 2006)

Fráter Zoltán: Önkívületben, lázasan szeretett élni

Önkívületben,

lázasan szeretett élni.

Imádta az életet. Nemcsak

a külső, felszínes élményeket. Nemcsak a színeket, a rubin-teát és sárga páragőzt. És nemcsak a hangulatot, a meghitt, szolid érzéseket, meg a lángoló szenvedélyt. A látható mögé szeretett látni. Nem a látvány érdekelte, hanem az, aki nézi. Az ember, akinek belső élete van. Mindenekelőtt saját maga.

Kosztolányi képei. Portré, csoportkép, mesterek által készített fotók, hírlapi és színházi riporterek vakuvillanásai, amatőr felvételek. Társaságban, banketten, vonatfülkében, otthon, kávéházban, strandon. Legtöbb mégis a portré. Szemtől- szembe, természetesen, de akad enyhén forduló arcéi, jobb profil, bal profil is. Kalapban, köpenyben, kabátban, köntösben, zubbonyban, zakóban, vékony szálú, fiatalos pertlivel nyaka körül, majd egyre inkább csíkos, ritkán pöttyös csokornyakkendősen, elvétve nyakkendő nélkül. Telefonnal, táskával, bőrönddel és kalapdobozzal. Néhány fényképen nevének kacskaringóit feje mellé írja, néha a kedvelt zöld tintával. Hiú volt-e Kosztolányi? Egyik versében a lírai monológ öntörvényű költője füst és kávé között henyélve, az önimádat büszke heverőjén vall kivételes feladatáról. Szégyentelenül, sőt öntudatos, kihívó fensőséggel. Hiú, öntetszelgő, a fényképész lencséjébe mint tükörbe bámuló, nárcisztikus kamasz? Költő a huszadik században. Én önmagamat önmagámmal mérem. Szavam, ha hull, tömör aranyból érem. Mindegyiken képmásom, mint királyé, s a peremén a gőgös írás: én.

3