Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)
Laczkó Géza Naplója - 1915
450 I LACZKÓ GÉZA NAPLÓJA senki se beszél, a posztócsalók, hadseregszállítók ronda ügyei mérsékelten izgatnak. Felmentés, bevonulás, sorozás melléktémákká zsugorodtak, s kezdünk néhányan a „hű szövetséges" némettől félni, s minden rossz tulajdonságuk a torkunkon akadt. A régi németutálat lassan-las- san újra előjön. Olvasunk, írunk, néha el-elszomorodunk, s megszoktuk, hogy a háború az elment és itthon maradt családtagok magánügye. Az ember soha ilyen rondának, lendületnélkülinek, önző, zavaros fejű, feledékeny, léha, ijedelem és halk mulatni vágyás közt ingadozó majomnak, mint most, soha nem mutatkozott nekem. Bezárjuk a szívünket, agyunkat, erszényünket, s mint a süllyedő hajóról szabadult, még mi hencegünk, hogy erősebbek voltunk, mint az elemek dühe. Féllábú, félkezű embert megbámulunk, összerezzenünk, s megyünk feledni a moziba, ahonnan az entente filmjei, sajnos, kiszorultak. Napról napra élünk, mint a vágóhídi barmok, se düh, se fájdalom, se lelkesedés, se komoly pillanatonként való átgondolása a háborúnak, csak fáradtság s a béke után való gyerekes esengés. Egyszerre hogy megértjük Aranyt, Petőfit, Jókait, harc előttről, harcról, harc utánról szóló szavaikat, másokét is, s elfelejtjük a költészet ezer Adoré Floupette-jét,169 sőt Adyját is, a nyavalygó szimbolizmust s az irritáló rothadássá széteső szerelmi vonaglás egész bordély- gőzű irodalmát. Az élet helyet kér az irodalomban, s nagy renaissance készül a jelen méhében. Sose voltam koromé, hol előtte, hol jóval utána, vagy messze tőle jártam, s ha nem is belőlünk fog kikerülni a józan lángész, de jön valahol már, mert várják az idők. Meséltek ma egy emberről, aki mind a két lábával, mind a két kezével fizette meg a hazának, hogy földjén jöhetett napvilágra. Egész elszomorított, s csöndes, édes-fájó, tehetetlen bánatot öntött belém. Ugyan mi most az érdeklődés, az én érdeklődésem központja? A nő? Ingerel, de ha eltűnik, eszembe se jut már. Irodalom? Addig, míg csinálom. Régen is csak a korrektúraívig kísértem sorsát érdeklődéssel, most addig se. S mily nagy és szent dolog a kisgyerek, azt csak most érzem, s milyen üvegházba való virág a vonzalom, vagy, ahogy Jézus mondta, a szeretet! Csak ez van, s ebből sosem elég. S csak a nő adhatja. A férfi ostoba és cudar teremtmény, gonosz, mert gondolkozik, holott a világon csak megsejteni szabad. A női lélek s a szellem, a könyv, csak ez maradt meg, s a munka. Dolgozz, hogy felejts. Felejts, hogy dolgozni tudj! 169 Henri Beauclair (1860-1919) és Louis Gabriel Charles Vicaire (1848-1900) francia írók Les Déliquescences című (1885), dekadens-szimbolista verskötetüket ezzel az álnévvel jegyezték.
