Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)
Laczkó Géza Naplója - 1914
Deciember] 31. Az utolsó nap utolsó órája. Egyedül vagyok. Alice a kis Mártusnak ment papit főzni. Kedélye határozottan elkomorult. Alig győzi a kicsivel való dolgot: feje fáj, fáradt s igen érzékeny. Meg van győződve róla, hogy nem szeretem. Én pedig azt hiszem, most éli a belőlem való kiábrándulás szomorú napjait. Az igaz, hogy ez az év sok kedélyvihart, megpróbáltatást hozott neki, s ő mindenért engem okol. Joggal-e? Nem. Én nem változtam, önzésem, hidegségem, agy-életem, idegességem, változó kedélyállapotom, ingerkedő kedvem ezelőtt hét évvel is éppígy megvolt bennem, mint most, de akkor s azóta rózsaszín szemüvegen nézett, s most csak puszta szemmel. Innen a csalódás. S nem ez-e minden csalódás? Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogy eddig láttuk. Nem az változott bennem, amit Alice panaszol föl, nem. Egészen más. Már az év elején megingott a hitem magamban, lassankint kezdtem belátni, hogy nem én vagyok a világ s korom legkülönösebb jelensége: kedvességem hiúság, szellemességem rejtett irigység kopott csörgősapkája, lángeszem csak tehetség, minden alkotásom keserves birkózás önmagámmal s a nyelvvel, okosságom átlag jó ész, széleskörű műveltségem rendszertelen s felületes összekapkodás. Irodalmi érvényesülésem lassan ment s egy szűk kört sosem tudott áthágni. Legkedvesebb alkotásaim, amelyeket egyedüliek- nek képzeltem, felejtve rejtőznek a Nyugat szétszóródó lapjain, nincs kiadóm, nincs mecénásom, nincs irodalmi barátom, egyedül állok, mint az a fűzfa, amelyről Arany énekel.147 Aztán kitört a háború. Addig sem igen volt reményem, hogy műveim könyv alakban megjelenhetnek, de most még a remény reménye is elenyészett. Itt állok cél és rendeltetés nélkül, mint az úsztató árjából magányos partra vetődött szálfa. O, Alice, ez az én egyetlen bajom, s ha említem neked, olyan szárazon jön belőlem e megállapítás, hogy nem indítlak meg vele, pedig szétszaggatva remeg minden belsőmben. Ki érti meg, hogy érted élek, szeretlek, kívánlak, ha nem is az első mohó szomjúsággal, hogy dolgozom a gyerekekért, ámbár, amit én keresek, csak kiegészítése lehet az apád havi hozzájárulásának, de elzordult messze előttem a láthatár, s ennek vagyok betege? Elvesztettem önbizalmamat, fáradt vagyok az irodalmi piszkos tülekedéshez, s kezdem restellni és rejteni, amit írok. Vannak pillanatok, például most is, amikor vágyva kérődzőm a harcba, mert látom, hogy most ez az élet telje, s nem a művészet. Mily jó lenne eldobni tollat, papírt s gondos té- pelődést, s rivallva lődözni az árokban! Az élet telje! Volt idő, amikor azt hittem, hogy az akarás az, aztán a féktelen ivás-asszonyozás (ebben a szakaszban maradt el mellőlem Dadi), szórakozás, aztán azt hittem, hogy a teremtés, a művészet, s most riadtan látom, hogy élet telje az élet kockára 444 I LACZKÓ GÉZA NAPLÓJA 147 Utalás Arany János A pusztai fűz című (1852) versére.
