Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)
Bevezető (Siklós Péter) - 1918
396 I LÉNÁRD JENŐNÉ HOFFMANN ILONA NAPLÓJA boldog, szerelmes férje egy gyönyörű, hozzáillő, kedves asszonynak - és én örülök, hogy a sors kárpótolta őt minden szenvedéséért és csalódásáért ebben az új szerelemben. - Kár, hogy szegény Béla bácsi nem élvezhette tovább ezt az örömöt. - Sok esővel, köddel, szorongó, bús napokkal elmúlik a december - és eljön a szilveszterest is, amely máskor vígságot jelent. Tíz órakor általános záróra van elrendelve, míg a kapuk már öt órakor zárandók, komor, sötét és csendes a szilveszter a legyőzött ország megszállott szívében. Délelőtt kommunista zavargások voltak - egymást lőtték a magyarok, és vörös karszalagos népőrség volt kivezényelve gépfegyverrel az utcákra. Francia csapatok érkeztek ma - és a kormány felhatalmazta a rendőrséget, hogy szükség esetén kérje a francia katonák segítségét. Csoda, hogy vannak, akik ilyen körülmények között ma talán mulatni fognak a hagyomány kedvéért. - Itthon vagyunk egyedül, jóleső csendben. Legalább nem zavarja semmi bánatos, gondtelt, sóhajos gondolataimat, amelyek messzi járnak. A templomban se voltam ma elbúcsúztatni ezt a szomorú esztendőt, mert az utca nyugtalansága visszatartott - csak itthon a meggyújtott karácsonyi gyertyák ünnepélyes fénye alatt küldtem fel áhítatos imáimat ahhoz, aki talán sorsunkat igazgatja. Az új esztendő küszöbén ezer remény és óhaj villan át rajtam - oh, hisz most sehol semmi, nincs egyetlen pont, ahol gondolataim megnyugodhatnának! Csupa kétség, gond, baj, ahová nézek, gondolok. Csak az éjjeli nyugalom órái adnak boldog pihenőt. Amikor derengeni kezd a ködös reggel - mint tapadó, kúszó férgek, melyeket lerázni nem lehet -, felkeres száz és száz kínzó, fájó gondolatom. Töprengek megfejthetetlen dolgokon, bánkódom mégis minden hiába eltöltött napon, bár tolni szeretném az időt, hogy elmúljon ez a rossz, ami van, mégis elképzelni a jobbat nem tudom, és sajnálom, hogy így múlik az élet. - Egy koporsót kísértem ki a temetőbe az év utolsó napján (mintha szimbólum lett volna). Ezüstkoporsó volt - fehér csipke- szemfedő alatt fiatal élet és reménység feküdt kihűlve, aki itt hagyott érte szenvedő szíveket. Láttam milyen keservesen megsiratják, és mégis, amikor rádobtam a hantot, úgy éreztem, hogy milyen jó neki, hogy itt marad most már mindég, nem tud arról a sok nyavalyáról többé, ami benn, az élők városában folytatódik. - Jó meleg földdel betakarják, virág illatozik felette, és gyönyörű csendben csak azok látogatják már ezentúl, akik szerették. Mi pedig visszamegyünk az 59-es zsúfolt villamoson. Utálattal szemléljük a gyilkos kedvű katonai-rendőri felvonulásokat, és irtózattal olvassuk az esti újság rémségeit, rettegjük az anarchiát, féltjük ártatlan gyermekeinket, fázunk, szomorkodunk, vágyódunk, szenvedünk, mert élünk!
