Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)
Dánielné Lengyel Laura Naplója - 1914
1914 I 27 volt a honszerelem, és piros arccal szavaltam Petőfinek nem az örökszép és halhatatlan, hanem a rossz és döcögős verseit. A nagy, rikító színek, a lázas gesztusok, a hangos kiabálás nekem nem is olyan idegen, mint a velem egykorú embereknek, kik Anatole France41 bájos, elmés, megindító szkepticizmusát és fölényes iróniáját szívták magukba. Finoman, elmésen, megértőén és megbocsátóan mosolyogni minden dolgon, minden emberen, artisztikus pózzal állni az élet minden vakmerő meglepetésével szemben, ezt megtanulta a mi fővárosi fiatalságunk már akkor, mikor a dada a Múzeumkertbe vezette őket karikával játszani. Nem kell nevetni azon, amit leírtam. Fia van is benne túlzás, annyi bizonyos, hogy gyakran néztem irigykedve fiatal leányokra, kiken a felülkerekedés, a fennköltség, az irónia artisztikus mosolya olyan finom volt. Lassanként hozzám is Anatole France beszélt talán legmeghittebben, lassanként az én lelkem is átformálódott, és kezdtem én is mosolyogva megérteni mindent, mi emberi. Nem utálni, nem mentegetni, csak úgy venni, ahogy van. Most, hogy nagyot fordult a világ, úgy érzem, gyermekkorom kezd újra feltámadni. Csakhogy fehér szálak szövik át már fekete hajamat, és nem kell a tükörbe néznem, hogy ezt lássam, érezzem. Hogy érzik most magukat, kik a mindent megértésből és mindent tagadásból egyszerre átcsaptak a naiv, hősi, hívő lendületbe? Nem tudom. Én azonban rosszul érzem magam. Mintha gyermekkoromban kinőtt ruháimba kellene visszabújnom. Pedig hát nem mondhatom, hogy nincs bennem lelkesültség. Senki emberfia nem nézheti hidegen ezt a tüzet, mely az emberi szívekből felcsap. A nemzet megint fiatal lett, kár, hogy ezt csak látom, s nem bírok vele fiatalodni. Őszinte akarok lenni e feljegyzésekben, teljesen és föltétlenül őszinte, azért bár pirulva, de le kell írnom, nem bírok. Könnyekig meghat a harcba induló katonák dalolása, elfogódott szívvel nézem, mint támad fel az emberekben a jóság, az önzetlenség, az önfeláldozás, s mint lesznek nemesebbekké, igazabbakká minden órában, minden percben. Ám a ruha, mit gyermekkorommal levetettem, mégsem illik reám. Hazugság, ámítás, főként ízléstelenség, hogy mégis hordom. Az esztétika? Haj, igaz, annak most egyelőre vége van! Ott van megásva sírja a megboldogult elmésség mellett. Fel fognak támadni, az bizonyos, de most egyelőre a pátosz, a nagy gesztus, a harsány hang megölte őket. Ki törődik ma velük? Inkább gyilkolni, mint nevetséges vagy ízléstelen helyzetbe kerülni - mondotta egyik jó barátom. Ma minden finomkodás ostobaság, és ez helyesen van így. Most arról van szó, hogy éljünk-e vagy pusztuljunk. S az élet és halál tusájához semmi köze sincs sem a finomságnak, sem az artisztikumnak. 41 Anatole France (1844-1924) francia író, költő
