Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
93 váló tárgyak a múzeumi kiállításokon csak egy koncepciózus értelemadás révén lehettek/lehetnek képesek arra, hogy új jelentést tudjanak hordozni, ám az irodalomhoz kötődő tárgyak, tárgyegyüttesek esetében - eltérően, mondjuk, a néprajzi értéket hordozó tárgyaktól vagy a képzőművészeti alkotásoktól17 - ennek az új, sajátos eljárások révén létrehozandó kontextusnak mindig is valamiféleképpen a tárgy vizuális világán kívül, az irodalomban, pontosabban annak a kánonformálás, kánonalakítás révén szűkített anyagában van a centruma. A tárgyak múzeumi dokumentációját pedig erőteljesen a személyiséghez kötődés határozta/határozza meg: az irodalmi muzeologia létrejötte a 20. század elején kifejezetten bizonyos klasszikus írók (elsősorban Petőfi, majd később Jókai) tárgyi hagyatékának a gondozásával függött össze, s 1945 után is részben a pontosan megnevezett, haladó hagyománynak számító alkotók köré épültek a feladatai.18 Ennek megfelelően mindmáig többnyire konkrétan megnevezhető írókhoz kapcsolódó tárgyak kerülnek be az irodalmi gyűjteményekbe, s nem általában az irodalom világához sorolható tárgyak; vagyis az irodalmi múzeum nem általában gyűjt írógépeket, hanem kifejezetten - mondjuk - Babits Mihály írógépére tart igényt, még ha az roncsolt formában maradt is fenn.19 Az archivált tárgyegyüttesek ilyenformán nem csupán egykori tulajdonosaikról hordoznak információkat, hanem legalább ennyire a gyűjtés időpontjában meghatározó irodalomszemléletről és uralkodó kánonról is. A kultuszkutatástól megtermékenyített irodalmi muzeologia egyik lehetősége éppen ezért az ezzel a tradícióval való reflektált számvetés lehetett, azaz a személyhez kapcsolt relikviák katalógusba foglalt összegzése - mindazonáltal már a kultikus tartalommal való szembenézés révén, s nem egy naiv leltározás módszertanát követve.20 Praznovszky Mihály kultusztörténeti monográfiája pedig - bevallottan - az irodalmi muzeologia módszertani dilemmáinak történeti megvilágítására tett kísérletet; a szerző érdeklődésének középpontjában azonban, ahogyan ezt már idézett, 1990-es tanulmánya is előre vetítette, a kultuszhelyek szokásrendjének vizsgálata állt. A feldolgozás ilyenformán a múzeumi kiállítások kontextualizáló műveleteinek történeti gyökereire irányult: „Munkánkkal gyakorlati célt is kívántunk szolgálni, mégpedig az irodalmi muzeológiát. Az 1950-es évek végétől kezdődően alakult ki a magyar irodalmi muzeologia, azon belül is az irodalmi kiállítások gyakorlata. Az eltelt három évtizedben számos, de legalább három jól látható kiállításrendezési perióduson ment át a szakma, s most újra a megújulás metodikai gondjaival küzd. Ugyanakkor a szokásrend számos eleme is él, s főleg a Budapesten kívüli irodalmi muzeológusi gyakorlatban van meghatározó ereje. A történelmi tények ismeretében remélhetően tudunk segíteni abban, hogy mind a szakmuzeológiában, mind a kultúrahívők SZILÁGYI MÁRTON I Kultuszkutatás és irodalmi muzeologia
