Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Dialógus
307 monologikus megerősítése között. Nem a több nyelv egyidejű jelenléte vezet dialogicitáshoz, hanem a nyelveken keresztül reprezentált világlátások közötti feszültség. A dialogicitás és a monologicitás két princípiuma Bahtyin szerint meghatározza a nyelvet csakúgy, mint a társadalmat és a művészetet. Egy tekintélyelven alapuló és hierarchikusan felépített társadalomban egy fix konszenzus monologikus affirmációja megkísérli a véglegesnek tételezett valóság érvényre juttatását, míg a dialogikus princípium a politika és társadalom területén a központosított hatalmi és valóságigényt szubverzív módon provokálja és átkódolja. Ennek megfelelően a nyelv szintjén két ellentétes irányultságú tendencia jelenik meg: a monologikusan egységesített nyelv az egyik oldalon és a nyelv, a beszéd sokfélesége a másik oldalon. Bahtyin a kultúra egészére kiterjeszti megállapításait, és azt állítja, nemcsak az irodalom, de az egész kultúra is e feszültségtérben áll, és pozíciója eltolódhat a történeti fejlődés következtében. Mindez hangsúlyeltolódáshoz vezethet, a dialogicitás következtében a dialógus alapját képező nyelv változik, a többszólamúság pedig a kultúrán, az irodalmon belül a paradigmaváltás előfutára. Példaként megemlítem, hogy amint egykor Bahtyin számára a kora középkor egy messzemenően centralizált kultúra reprezentálójaként szolgált, melyet azonban a karnevál centrifugális, szubverzív „második nyilvánossága” kísért, éppúgy lehet a magyar irodalomban az ötvenes évek és hatása, mely a szocialista realizmus általános ideológiája és a központosított kultúrpolitika jegyében telt, egy messzemenően centralizált kultúra példája. Amiképp a marginalizált középkori „nevetési kultúra” belépett a reneszánszban a magas kultúrába, akképpen vívta ki helyét a nyolcvanas évek magyar irodalmában az a prózairány, melyet a hetvenes évek közepe-végétől egyre inkább a dialogicitás jellemzett, és amely a nyolcvanas évek közepén Esterházy Péter Bevezetése és Nádas Péter Emlékiratok könyve által megtörte a monologicitást. Avagy Bahtyin szavaival: a nyolcvanas évek közepéig a magyar prózanyelv karnevalizálódott, ami elvezetett a paradigmaváltásig. És ezen új prózanyelv fő jellegzetessége éppen az intertextualitás volt.11 Bahtyin elméletében az idegen és a saját beszéd közötti szinkron viszony a döntő. Visszautalva az első részben megfogalmazott meghatározásra, itt kapcsolható össze a bahtyini dialogicitás-, a kristevai intertextualitás-elmélet az interkulturalitással: a saját és idegen relációjában a kultúrák közötti előrehaladó megértési viszony, a másikról való tudomásulvétel, mely a kölcsönös inspiráció és recepció szintjén és a közösségek között átívelő konszenzuson alapulva jön létre. A recepciókutatás oldaláról itt kell említést tenni Hans Robert Jauss elméletéről.12 Jauss kiindulópontja: a megértést és interpretációt beszédWERNITZER JULIANNA I Mit tehet a kultúra Európáért? A Petőfi Irodalmi Múzeum az irodalomért?
