Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Dialógus
305 A szövegek általános hálójának fenoménja ősrégi, és a társadalom túlélése szempontjából szükséges, tehát nemcsak a modern és a posztmodern kritériuma. Az intertextualitás meghatározó faktor a tradíció és az irodalomtörténet kialakulásában. De nemcsak történelemképző faktor, hanem maga is történeti képződmény, miután történetileg specifikus formákat és struktúrákat - a különböző iskolák, műfajok, korszakok és egyes szerzők számára specifikusakat - elfogad és átvesz. Ha a kultúrát a szociális kommunikáció médiumaként fogjuk fel, a kultúra produkciója és recepciója éppúgy a társadalmi folyamatok alkotórésze, ahogy a szöveg mint jelrendszer is, mely szociális realitásokra hivatkozik. A kultúra alapvetően kettős karakterrel bír, egyrészt „fait social”, másrészt autonóm. A műalkotás mint a kultúra egyik „terméke” azonban önmagában is tartalmazza a negáció lehetőségét, azt a lehetőséget, hogy ellentmondjon, ha részben is, az eltárgyiasulás verdiktjének. Minél absztraktabb és hermetikusabb egy műalkotás, annál inkább képes autonómiáját szembeállítani a társadalom konformista nyomásával. A kultúráról szóló tudomány is egyszerre szekunder és autonóm. Ahogy tárgyához közeledik, az mindenkori filozófiai, esztétikai, szociális hátterével áll összefüggésben. Amióta az intertextualitás elmélete a kultúratudományban is paradigmaváltáshoz vezetett, minden kultúraelméleti iránynak számolnia kell létével. Az természetes, hogy a különböző elméletek és elméleti irányok a kultúráról különbözőképpen beszélnek, az analízisben más-más eljárást és módszert használnak, és így az interkulturalitás (intertextualitás) fenoménjéhez más-más módon közelednek. Mindazon irányok, amelyek egy kommunikációelméleti, szöveg-immanens analízisből avagy egy forma- és funkcióelemzésből indulnak ki a szocio-kulturális kontextusban, nem kerülhetik és kerülhették meg a kultúraközi (szövegközi) kapcsolatok problematikáját. A huszadik század második felének folyamán az intertextualitás-interkulturalitás fogalma a nemzetközi kutatás egyik meghatározó kategóriájává lett, s mint ilyen, gyakran divatossá, de mégis megkerülhetetlenné vált. Relatíve rövid történetében feltűnő, hogy az intertextualitás elméletalkotását más kultúratudományi modellekkel való összekapcsolódás jellemzi. Ezért is tartom fontosnak annak megállapítását, hogy amennyiben az intertextualitás elmélete a szövegek közötti kommunikáció, párbeszéd elmélete, s ennek alapja, a szövegek közti párbeszéd, valamint a műalkotás mint szöveg nem önmagában, hanem szocio-kulturális közegbe ágyazva jön létre, így az interkulturalitás mint a kultúrák közötti párbeszéd (mely a műalkotásokban mindig is létezett) filozófiailag az általános emberi dialógusra utal, s így sok esetben párhuzamba állíthatók, ha egymással nem is magyarázhatóak. WERNITZER JULIANNA I Mit tehet a kultúra Európáért? A Petőfi Irodalmi Múzeum az irodalomért?
