Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
A belépő így rögtön egy közösség tagjának érezhette magát. Azon közösség tagjának, amely feltétel nélkül hódol Petőfi nagysága előtt. Ugyan virtuális közösségről volt szó, de számos tagja a kiállított műtárgyak alkotói révén mégiscsak azonosítható-elképzelhető volt. Hogy miben is áll e nagyság, az sem maradt titokban. A terem közepén, a leghangsúlyosabb helyen ugyanis a Länderer és Heckenast nyomda 1848-as sajtógépe állt, melyen a szabad sajtó első „lélegzetét”, a „Talpra magyar”-t nyomták. Petőfi „mérhetetlen”83 nagysága tehát mindenekelőtt a magyar nemzet fennmaradásáért és öntudatra ébredéséért folytatott küzdelemben állt. A látogatónak az istenítés láttán nem lehetett más választása, mint alárendelnie magát a Pető- fi-kultusznak, mint eleve elfogadni a megszólítottságot, alávetettséget, vagyis elfogadni, hogy elsősorban kötelességei vannak Petőfivel és a költő által fémjelzett irodalommal szemben. 1907-ben, amikor a Petőfi Társaság a főváros anyagi segítségét kérte a Feszty-ház megvételéhez, mindennél világosabban mondta ki ezt Herczeg Ferenc: „A múzeum berendezése és fenntartása a magyar nemzet joga és feladata lesz, miként a ház maga is a nemzet háza lesz.”84 A kiállított kéziratok és levelek (59 saját kezű levelet és kéziratot láthattak az érdeklődők) feladata a Petőfi-kultuszban idealizált-elvont költő-kép emberivé formálása volt. Az alapítók azt remélhették, hogy a kéziratok révén a kultusz bensőségesebbé és személyesebbé válik, mert a kézírás közvetlenül jelenvalóvá varázsolja a költőt, akit a látogatók kortársukként ismernek föl: „Ez az írás mai írás [...] Petőfi örökké ma írt. [...] semmi tanújele nincs annak, hogy a munkája még külső jelentkezésében is időhöz volna kötve”.85 A romantikából öröklődött tovább az a felfogás, hogy a kézjegyekben az emberi karakter, a művészi zseni, sőt maga a nemzeti géniusz nyilatkozik meg.86 A látogató tehát e teremben egyrészt azt érezhette meg, hogy egy nemzeti közösség tagja, s újra igazolva láthatta, hogy e közösség jórészt Petőfinek köszönheti fennmaradását, másrészt a költő jelenléte által megérintett emberként, vagyis személyes élete részeként ismerhette fel a nemzettel szembeni kötelességét. A következő két terem, a kiskőrösi szoba és az ereklyeterem csak e „beava- tódás” után kaphatták meg azt az érdeklődést, tiszteletet és válthatták ki azt az áhítatot, ami a múzeumalapítók szándéka szerint kijárt nekik. Az első terem tapasztalata és az itt felkeltett befogadási mód együttesen emlékeztethették a látogatót bibliai párhuzamra, tudniillik a Messiás is istállóban született.87 Látni azt az ágyat, melyben a költő világra jött, mindennél emelkedettebb-mélyebb élményben részesítette a látogatót. „Nem mersz az ágyhoz hozzáérni, mert talán itt álmodta először azokat az álmokat, amelyek nem hazudnak.”88 Az első te
