Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeologiáról 26 kerülhet az egyénivel, ahogy ez például Herczeg Ferenc esetében is történt. A Petőfi-kép megújítására vonatkozó szavaiból kiderül, hogy alapvető problémái voltak a hagyományos népi-forradalmi-szabadságharcos költő-kép fenntarthatóságával és hatásosságával. Úgy tartotta, Petőfi és költészete a Felhők ciklus révén tehető elevenné, hisz e versek világa közelebb van a századforduló embereihez.77 Mégis a társaság elnökeként teljes mellszélességgel képviselte az ennek ellentmondó, korszerűtlen Petőfi-képet. A kérdés most már az, mi lett a rövid idejű emlékezet elbeszéléseinek sorsa a kiállításon. A tárgyak transzformációjához hasonlóan természetesen itt is átalakulás következett be. A kommunikatív emlékezet elbeszélései ugyanis nemcsak megformálttá, hanem ünnepivé, ceremoniálissá is váltak, már egy másik elbeszélés szabta meg jelentésüket. E viszony és e változás jelentése meglehetősen rafinált. Egyfelől ugyanis a gyűjtésen alapuló kiállítás azt sugallta, hogy az egyén a maga kis életével is fontos, az ő emlékei is számítanak, ezekből épül föl ugyanis a közös emlékezet. A gyűjtés eszerint nem volt egyéb, mint a kulturális emlékezet darabkáinak megkeresése, amelyeket csak össze kell rakni. Mindennek következtében úgy tűnhetett föl, hogy a látogató, mint a múlt egy-egy darabjának őrzője, tulajdonképpen maga is a kiállítás rendezőjévé vált: az ő tárgyai, az ő elbeszélései is kiállításra érdemes objektumok. Másfelől azonban mégiscsak a kiállítás tényleges rendezői szabták meg Petőfi életművének és emlékeinek a helyét. Ahogy már a hitelesítés intézménye is megszűrte, mi való ide és mi nem, ugyanúgy a kiállításban is elveszett, átformálódott a történetnek az a szála, ami a mindennapi emberhez, egy családhoz vagy egy kisebb közösséghez kötötte. E relikviák itt már csak azért voltak fontosak, hogy hirdessék a Petőfi-kultusz határtalanságát, és tanúsítsák, hogy a magyar társadalom milyen széles rétegei osztoztak benne, vagyis az egyének minden társadalmi különbség ellenére egy nemzeti közösségbe tartoznak. S így persze legitimálták a Petőfi Társaságot és vezetőit is, akik a kiállítás révén mindennél szemléletesebben bizonyíthatták, hogy ők a hagyomány valódi letéteményesei, s náluk van az irodalom jelenségei, így a modern irodalom kezdeményezései fölötti ítélet joga is. A Petőfi Ház olyan konstrukció volt, melyet részben a legitimációs válság szült. A társaság saját, egyre inkább tapasztalt térvesztésének folyamatát, az igazi hagyományőrző szerep felmutatása révén szerette volna megállítani. Kulturális törekvésük kompenzációs stratégiaként is értelmezhető tehát. Miközben egyre inkább kétségessé vált, hogy lehet-e még az irodalmi életre valamilyen hatásuk, meg akarták őrizni a múltat, pontosabban a múlt és a költő azon képét, melyre legitimitásukat építették, s melyet veszélyeztetett a jelen mohósága, önérdekűsége.78 A Petőfi
