Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
101 ugyancsak Szent Jeromosként ábrázolta, minden bizonnyal a Dürer-metszet adaptálásával (1514, Berlin, Gemäldegalerie). Brandenburgi Albert köztudomásúlag Luther hatalmas ellenfele volt, aki bíborosi kinevezése alkalmából a római San Pietro újjáépítésére befizetendő adóját akarta fedezni a vitatott búcsúlevél meghirdetésével. A képi párhuzam a reformáció kezdetének és okainak közismert tényeit idézi emlékezetbe. A Luther-installáció s az Albrecht-kép eltérő tendenciája itt - annak érdekében, nehogy e bonyolult kérdéskörben felszínes megoldásoknak csak a látszatát is keltsük - nem tárgyalható. Ugyancsak éppen jelezhető a Dürer-kor legnagyobb művészeinek, magának Dürernek és Cranachnak is, mély identitás- és lelkiismereti válsága, a megbízásokat teljesítő udvari művész, illetve a vallásban is öntudatra ébredő személyiség dilemmája. E dilemmák közé tartozik a humanistáknak, a devotio moderna híveinek s a reformátoroknak közös Jeromos-kultusza, amelynek általános közösségében mindig e kultusz más-más oldalainak kiemelése dominált. A hallei Marienbibliothekben Luthert bibliafordító egyházatyaként emelték ki. Cranachnál a humanista író képe egyesült a kardinálissal való azonosítás vágyával. Ezt az azonosulás motívumot, amely a historizálás álarcosbáli (maszk!) „ízléstelenségéhez” vezetett, Luther javára csak az installáció aknázta ki. Cranach a maga „identitás” (más oldalról: inkognito vagy rejtett) portréját a misztikus inspiráció motívumára építette: Jeromos-Albert szentföldi remeteségében a düreri attribútum, az oroszlán helyett egész állatsereglet idézi fel (sivatag helyett) a paradicsomot, s az inspiráció forrása (hangsúlyosabban, mint Dürer kis asztali feszületé esetében): a kereszt misztikus szemlélete (Gál 6,14: „Távol légyen pedig éntőlem, hogy dicsekedjem, hanem csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében”). Halléban a faragott kép helyett ez a forrás az írás. A Dürer-kor hagyománya kapcsolja össze az egykor volt hallei installációt az inspirált auktorportié történeti hagyományával, az egyetemes művészettörténet egyik nagy témájával. A téma oly nagy, a hagyomány oly hosszú, hogy itt csak jelzésszerűen tárgyalható. A hagyomány szálai visszafelé Jan van Eyck Szent Jeromos-képéig (Petrus Christusszal: Detroit, Institute of Arts) követhetők, s innen a darmstadti kódex Altichiero kőiéből való miniatúráján a studiolójában ábrázolt Petrarcáig. Egyértelmű: ez a képtípus az író s a szellemi munka ábrázolásának formulájaként alakult ki és terjedt el, függetlenül attól, hogy az ábrázoltat csupán a zsenikultusz, vagy ezenfelül a szentkultusz illeti-e meg. A hagyomány egészen a késő antik szerzőportiékig vezethető vissza, olyan ábrázolásokig, mint a szerző Dioscurides a Juliana Anicia számára 512-ben díszített bécsi Materia Medica-kódexben. A természettudós Dioscuridest itt a Heuresist megszemélyesítő nőalak ihleti az írásra. Ennek az ábrázolástípusnak MAROSI ERNŐ I A szerző kultuszhelye
