Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
el. Meg akarsz róla győződni? Emlékszel? Egyik leveledben küldtél magadról egy aprócska kis fényképet, keret nélkül - ezt én kartonpapirra ragasztottam, holott ez a legeslegcsúnyább képed, az arcod teljesen eltorzult rajta, és mégis...! Ezt a kis képet mindig magamnál tartom, a mellényem zsebében: a szívem fölött! [...] Isten veled, Margitom! Én is érzem a te lelked közelségét, érzem, hogy az enyémet szólítja, mely hozzád igyekszik, és legtisztább csókjával homlokon csókol. Beppo. N°. 106 ’908. március 6, péntek, fél 10 Margit, kimondhatatlan boldogságom! Most keltem föl az ágyból, nem tudtam aludni az éjjel... még mindig a semmibe réved tekintetem... Tegnap végre éppen Z.-nak írtam, amikor is, pontosan délben, megkaptam ajánlott küldeményedet. Rögtön abbahagytam az írást, és reszkető kíváncsisággal téptem föl a csomagot, és kezemben fogtam... ó, lásd csak,... ó, Margherita! O, Margheritám, mivel ajándékoztál meg, ó, mivel ajándékoztál meg! Kaphattam volna ennél értékesebb ajándékot tőled? Leírhatatlan, amit éreztem. Döbbenten álltam... ködben úszott előttem a világ, elmém elhomályosult... úgy rémlik, sőt azt hiszem, vagy félórán át magamon kívül voltam (szerencsére egyedül voltam a szobában), s amikor ismét kézbe vettem a kis tokot, s újra kinyitottam, ó, igen, valóban így volt, heves zokogásban törtem ki! Ezek szerint... ezek szerint... van még boldogság a földön! Hidd el nekem, esküszöm, soha, soha, soha életemben nem éltem át ehhez hasonló boldog pillanatot. O, ha az emberi szívből is ki lehetne vágni egy darabot, miként a hajfürt lemetszhető, jobban mondva, ha ki lehetne tépni az ember szívét és tokba lehetne zárni, azonnal elküldeném neked viszonzásképpen az enyémet, hogy meglásd, te vagy a közepén, csordultig van irántad szeretettel, szerelemmel, hálával! Irántad, akit túl későn bár, de megismerhettelek, megérthettelek és csodálhatlak, akinek életem utolsó pillanatáig minden gondolatom szentelni fogom! ... Amikor vagy jó félóra elteltével heves szívverésem alábbhagyott, megszűnt az egész testemet átható remegés, az íróasztalom fiókjába zártam a kis tokot, a karszékembe hanyatlottam, minthogy képtelen lettem volna azon nyomban írni neked, miként legszívesebben tettem volna. Gondolataimba merültem... az ebéddel nem töltöttem többet tíz percnél, éppen csak megíz98
