Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

mondhattam, s látja, mégis... a kegyetlen fájdalom, amely miatt tegnap egy szót sem tudtam leírni, nem hagyja, hogy egy-egy félóránál többet az asztal mellett töltsék. Ki tudja, ma sikerül-e megtöltenem ezt a néhány papírlapot? Annyi mondanivalóm volna: melyikkel is kezdjem? O, hát azzal, hogy lelkem mélyéből, mind jobban és jobban szeretem! Igen, végtelenül szeretem, s elszorul a szívem a gondolatra, hogy ez a hatalmas szeretet hasztalan az Ön számára, nem segíthet Önnek semmiben, de semmiben! Rettenetes! Sosem éreztem oly erővel tehetetlenségemet, hogy az életem ily hiábavaló volna, mint most: mit érek én, ha még két igazán alkalmas szót sem tudok találni, hogy megvigasztaljam, hogy erőt öntsek Önbe? Ezt a levelet is rosszul kezdtem, s látom már, ha ebben a hangulatban folytatom, azzal csak növelem elkeseredését, jobban teszem hát, ha másra terelem a szót. De önmagunk elől nem menekülhetünk, márpedig amit én írok, az csupa fájdalom: nem is lehet másként, hiszen annyit szenvedek ezekben a napokban. Nagyon meleg van: déltájt a hőmérő 40 fokot is mutat; s derékig csupa izzadság vagyok, miközben a lábam majd’ lefagy, minden inamat görcsbe rántja a fájdalom. [...]

Beszéljünk hát könyvekről. [...] Azóta már bizonyára elolvasta Harsányi Kálmán Új versek című kötetét; úgyhogy többet is tud róla mondani, mint a múltkor. Szerintem valódi költő, de azért nem Petőfi: különben, nem is lehetne az, hiszen más időben, más környezetben él, a tanulmányaik is mások voltak... Tényleg, a hevületében is van valami mesterkélt, ami Petőfiben soha. [...] Most, miután abbahagytam kis időre az írást, űjraolvasom két levelét: az első olyan szomorú, mint az, amelyet barátnője kedves édesanyjának halálakor írt; a második szeretne kevésbé szomorú lenni, de mégis... valami mély, rejtett fájdalom bujkál benne. Szeretne kevésbé szomorú lenni, ezt mondtam, s tényleg így van, mert arra ügyelt, hogy ne szomorítson el engem azzal, ha kiönti a lelkét. Ne, ne féltsen engem, drágám, ne féltsen!...

De hát hogyan tudnám, mit is mondhatnék, hogy elűzzem a fejéből azt a gondolatot, hogy meglátogasson engem? [...] Fájdalmam nagyobb lenne, mint az örömöm, ha idejönne; s nem akarja ezt megérteni! Egy félórát töltene velem mindösszesen, mert nekem - mint már mondtam - nincsen saját otthonom, a nővéreimnél lakom, akikről beszéltem már, ők nem fogadnak vendéget, örökké a ház körüli teendőkkel vannak elfoglalva, s ha valaki látogatóba jön hozzám, nem szívesen töltik mellettem az időt, hogy tolmácsolják, amit látogatóm mond. Meg aztán Önnek biztosan egy szavát sem értenék, vagyis némán ülnénk itt, s csak néznénk egymást, ráadásul anélkül, hogy jobban megértenénk egymást, mint amennyire megértjük egymást levélben. Egyetlen szeretetteljes szót sem szólhatnék Önhöz, hogy ne attól kellene félnem, hogy a jelenlévők félreértik; Ön sem mondhatna nekem, mert szavai csak egy másik személy közvetítésével juthatnának el hozzám, mert én egy hangot sem hallok. Vagyis... Elhiszi már, hogy jobb, ha nem vág neki ennek az útnak? Másrészről meg mit látna itt? Egy beteg embert, akin nem segíthet senki: valakit, aki panaszkodik, de nincs mód fájdalmai enyhítésére! Hát nem keserítené el mind60