Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
az okom a panaszra, hogy környezetemben sosem leltem megértésre, hogy nem számítok a saját házamban, de azt nem mondhatom, hogy nem szeretnek: inkább a természetet hibáztatom, mely feleslegessé tett, félrelökött, senki sem becsül, noha mindenki szeret; vagyis nem volna szabad egyetlen szót sem szólnom, mellyel megbánthatnám a tieidet, de hidd el, ha végiggondolom a te szomorú sorsod, úgy érzem, a szívem is megszakad belé. Megértettem hát végre, miért szeretnél annyira dolgozni: hogy elmondhasd: a magad ura vagy. Édesapád, aki igazán szeret téged, bizonyára mindenki másnál jobban, mégis ellenzi azt a szándékodat, hogy órákat adj, rosszul teszi, hogy nem ad neked legalább havonta bizonyos összeget a saját kiadásaidra. De elég is ebből. Sajnálom, hogy ilyen gondolatokra ragadtattam magam, bocsáss meg érte, de hát sanyarú helyzeted mondatta ezt ki velem, mely most vált világossá előttem, hiszen eddig úgy hittem, hogy egy boldog, jómódú család áll mögötted. Én magam sosem kívántam a gazdagságot, de most, ó most azt kívánom: bárha tehetős volnék! Mindemellett mégsem tudok teljesen egyetérteni azzal, hogy ennyire közömbös vagy önmagad iránt, nem tudom azt mondani erre: jól teszed, bármennyire is megértem a súlyos okokat, melyek idáig vezettek. Nem, drágám, nem! Az élet örök harc, nagyon igaza volt Leopardinak, amikor azt mondta, hogy a világ gonosztevőkkel van tele, s oly kevés az igaz ember. De annak a kevésnek sosem szabad megadnia magát, harcolnia kell, amíg csak lehet, meg kell tanulniuk megvédeni magukat, azaz el kell sajátítaniuk bizonyos fokig a gonosztevők módszereit. Ami téged illet, drágám, ne fogadd el Leopardi gondolatának ezt a második felét - valójában ő sem gondolta komolyan. Hiszen úgysem tudnád elfogadni, túl jó vagy ehhez, nagyon is finom, nagyon is nemes lélek. [...] Isten veled, búcsúzom. Aludj jól, szép álmokat, jó éjszakát, lelkem nővére. A tói pour toujours! Beppód. N°. 400 ’909. október 4. hétfő, délelőtt fél tízkor. Margitom, édes, drága barátnőm! Alighogy fölkeltem, máris itt ülök az íróasztalnál, hogy megpróbáljam szavakba önteni azt az érzést, mely mintegy negyven órája kimondhatatlan örömmel tölt el. Nem, drágám, valószínűleg nem adhatsz már számomra ennél nagyobb boldogságot, mint amilyet drága ajándékoddal és gyönyörű leveleddel adtál nekem. Amikor tegnapelőtt délután kibontottam a csomagot, s amikor tegnap először olvastam leveled, úgy éreztem, mintha elvarázsoltak volna; mindkét alkalommal olyan örömmámorban úsztam, hogy egész testemben remegtem, s még jó, hogy egyedül voltam, különben nem tudtam volna palástol205
