Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
Margitom, te áldott, tiszta lélek! N°. 372 ’909. augusztus 8, vasárnap. Ezer másikkal viszonzom reggeli csókodat, melyet múlt szerdán küldtél nekem, s azt hiszem, ha valóban léteznek angyalok az égben, azok sem válthatnak a miénknél szentebb, tisztább csókokat! Este kilenc óra van. Erkélyajtóm szélesre van tárva, de a fülledt levegő nem mozdul; alig tudok lélegezni. Hatalmas csönd vesz körül, itt ülök a kis íróasztalomnál, mert nem bírtam már elviselni a meleg párnákat a karoszékben. Kinézek, vaksötét van, az utcai lámpák sem világítanak, talán valami hiba lehet az árammal. Átpillantok a másik szobába: egy kis olajmécses ég, fénye innen akkora, mint egy szentjánosbogáré: nővéreim bizonyára szundikálnak a félhomályban, vagy odakint ülnek az erkélyen. Fivérem, aki mindennap állhatatosan meglátogat, ma este nem jöhet, mert konzíliuma van, s ez majdnem éjfélig eltart. Mit is csinálhatnék? Rád gondolok, drágám! Újraolvasom 3-án kelt leveledet, melyet délben kaptam meg, és a 4-i lapot, mely egy órája érkezett... Micsoda levél, micsoda levél ez, Margheritám, lelkem! Hogyan tudtál ilyet alkotni, hogyan vagy képes ilyen mélyen megérteni engem, így behatolni szívem legrejtettebb zugaiba! Hogy ismerheted legtitkosabb érzéseim, melyeket olykor én magam sem ismerek föl? Légy áldott, ezerszer, ezerszer és még ezerszer áldott! Látod, miközben ezt a levelet olvasom, mint mindig, ha a te üzenetedet olvasom, lelkem olyan tartományba emelkedik, mely már nem is a föld, de még nem is az ég: az álmok varázslatos világa. És ott megízleli, élvezheti a lehetséges boldogságot. De sajnos aztán alászáll, mert visz- szahúzza a hétköznapi lét, állapotom, s ilyenkor szegény, szerencsétlen lelkem csak sír. Igen, sírok, ha arra gondolok, mily földöntúli boldogságban lehetett volna részem, s mily földöntúli boldogsággal ajándékozhattalak volna meg, ha veled, igen, veled, s nem mással, aki esetleg hozzád hasonló, tehát veled életem virágában találkozom. S majd mikor ráébredek, hogy álmom képtelenség, fölszárítom könnyeimet, beletörődöm sorsomba, és a leggyöngédebb, legszentebb áldást kérem rád, aki legalább meggyőztél arról, hogy ez az álom valósággá válhatott volna, ha a természet... [...] Nem tudom folytatni az írást, édes Margheritám, olyan hőséget áraszt magából még a lámpa is, és miközben írok, kénytelen vagyok 20 centire tartani tőle a fejem, csak hogy lássam, amit írok. Majd holnap befejezem ezt a levelet. Addig is jó éjszakát! Alud jól! Álmodj felőlem, legyünk együttIs3 B. 83 83 Magyarul az eredeti szövegben (a ford.). 200
