Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
A tegnapi újságok egy olyan földrengésről számoltak be, amely Olaszország egész szárazföldi részén éreztette hatását, még Genovában és Velencében is! Ó, drága barátnőm, könyörögve kérlek, eszedbe ne jusson most Olaszországba jönni, egyelőre verd ki a fejedből! Majd ellátogatsz ide máskor! [...] Ma délelőtt, pontosabban két órával ezelőtt ismét örömet okoztál nekem, ki sem tudom mondani, milyen örömet, nem is annyira az ajándék által, amelyet küldtél, hanem a kedves, gyöngéd gondolattal, amely mögötte van. Nem, nem mondok érte köszönetét, Margheritám, mert semmilyen köszönő szó sem fejezhetné ki, amit éreztem, amikor megkaptam tőled ezt a pár harisnyát. Milyen megható a gondoskodásod! Bizony megszorítanám és csókjaimmal borítanám a kezed, ha itt volnál! Szeretném a kebledre hajtani a fejem és csak sírni, sírni, sírni! Miközben e szavakat írom, megtelik a szemem könnyel: hogy sírni tudok, ez is a te adományod, hiszen korábban nem sírtam, amíg nem ismertelek, nem volt velem a lelked, nem létezett számomra ez a megkönnyebülés. Áldott légy te az asszonyok között! Drága Margheritám, milyen tiszta, mily szent barátság köt minket egymáshoz utolsó lélegzetünkig! Engem valósággal rajongással tölt el, s miközben gondolataim ekörül járnak, ezt mondom magamban: egész életemben szerencsétlen voltam és az is maradtam, mégis részesültem ebben az áldásban, a te barátságodban, szent sze- retetedben, vagyis joggal elmondhatom, hogy nem éltem hiába. Milyen lehetett volna az életünk, micsoda földi paradicsom lehetett volna számunkra a világ, ha... De ezeknek a napoknak a szörnyű szerencsétlensége sajnos magamhoz térít az álmodozásból, s azt sugallja számomra, hogy a világmindenség egyedüli törvénye a fájdalom. De minő gondolatokra ragadtattam magam! Magam sem tudom, de lehet, hogy ezekkel a pesszimista gondolatokkal téged is csak elkeserítelek, drágám! Bocsáss meg érte. Oly zaklatott és szomorú a lelkem, s nem tudok szabadulni ettől a nyomasztó érzéstől. [...] Isten veled, szívem, egyetlenem, Margheritám, igaz szeretettel ölellek, ezerszer és ezerszer csókolom a kezed, s gondolatban mindig veled vagyok. Isten veled! A tói pour toujours Beppo. N°. 269 ’909. január 18, hétfő, délelőtt fél 11. Édes Margheritám, drága lelkem! Ma már ragyogón süt a nap, egy sugára bevetül a szobámba, és fénylő csíkot húz az íróasztalomon... Gyönyörű ez a napsütés, s egyben csúf irónia is, szinte sértő ez a ragyogás a szép városok romjai, a sebesültek ezrei és a nincstelen földönfutók felett, akik szó szerint kenyér nélkül maradtak, s vala- mennyiüket az olasz és a külföldi szeretetszolgálatok gondozzák, amelyek 172
