Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
olyan boldogság birtokosának tudni, amilyet megérdemelsz, sokkalta nagyobb boldogsággal megáldva, amilyet emberi lény egyáltalán érdemelhet. Erre te azt kérdezed tőlem, hogy miért szeretlek én téged? Ó, drágám, kedvesem, erre a kérdésre sem tudok felelni: azt tudom csak, hogy közted és köztem, attól fogva, hogy ismerjük egymást, valami titokzatos lelki kötelék van, mert azt a kedves szót, amelyre én annyit áhítoztam az életben, egyes-egye- dül te mondtad ki nekem, mégpedig őszintén, mindenféle érdek nélkül. Ám, s most már ezt is tudnod kell jól, hiszen többször is leírtam: szeretlek, szeretlek, mert méltó vagy a szerelemre, mégpedig úgy, mint az a nő, akit én minden nő fölé helyezek, hiszen mindenekfölött való vagy: finom és művelt elméd, jóságos szíved tesznek azzá. S még valami: azért szeretlek, mert egyedül te voltál képes meggyőzni arról, hogy a rám nehezedő boldogtalanság terhe alatt is van olykor megkönnyebbülés, csukott szemmel lehet álmodni, a kegyetlen való okozta szenvedések közepett álomvilágomban legalábbis boldog lehetek. Szögezzünk le valamit még egyszer: szeretlek, szívem csordultig van az irántad érzett szeretettel, de semmiféle olyan szándék nem él bennem, nem táplálok magamban olyat, ami a ’szeretlek’ szó hallatán mindenkinek eszébe jut. Én nem kívánok mást tőled, csak azt a kedves szót, mely a lélekből indul és a másik lélek felé tart. S ezt megadtad nekem, mindennap megadod nekem: én is igyekszem megadni neked, amennyire csak tőlem telik. Ha dédelgetnék magamban akár egyetlen gondolattöredéket abból, amit mások joggal a szerelemmel társítanak, kötözni való bolond volnék, s az egyetlen dolog, amivel, úgy érzem, még tartozom a természetnek, éppen az, hogy eddig még épen megőriztem józan belátásomat. O, drága kedvesem, engedd meg hát, hogy patyolattiszta homlokodat a legtisztább csókjaimmal illessem, hogy magamhoz öleljelek, miként a legkedvesebb leánygyermekét az apa, s engedd meg, hogy lelkem gondolatban szerelmi csókot váltson lelkeddel. Az emberi lélek kortalan, a lelket nem húzza a matéria állati nyűge. [...] Szeress továbbra is úgy, mint eddig, tudom, nem kell kérnem tőled. Isten áldjon! Gyöngéden csókolom a kezed, s az a gondolat éltet, hogy te vagy az én drága Gyöngyöm. A te Beppód. N°. 178 ’08. augusztus 19. szerda, délelőtt 10 óra. Margherita, édes barátnőm! Újraolvasom legutóbbi leveledet, drágám, és mint mindig, ismét elmondhatatlan édes érzés kerít hatalmába, valami mélységes meghatottság. Ám éppen e leveled egy tévedéssel kezdődik, kedvesem: amikor lelked ellátogat hozzám, miközben az íróasztalnál ülök, fejem fáradtan tenyerembe hajtom és 144
