Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

dom, nem csüggedek. Lehetetlenre maga az Úr sem képes!... Nyugodt vagyok, elégedett, sőt boldog, hiszen lett volna, van a világon egy lélek, aki... O, Margheritám, ... nem is tudom, mit mondjak neked, sehogyan sem tu­dom kifejezni, amit gondolok. Szavad édesebb számomra a méznél, gyógyír sebeimre, friss hajnali harmat, mely felüdíti a már hervadni készülő virágot. Harmatként gyöngyöző szavaid eloltották lelkem örökké égő szomját, mert esküszöm neked, soha, egyetlen nő sem szólt énhozzdm úgy, ahogyan tef* Mi­lyen gyönyörű éjszakám volt! Tegnap este nem tudtam egyszerre elolvasni a leveled, mert amikor ezekhez a mennyei szavakhoz értem: «szerelmünk gyü­mölcse egy lángész lett volna... de csitt, ezt csak úgy a füledbe súgom», nem voltam képes folytatni az olvasást, szemem elhomályosult, a kimondhatatla­nul édes meghatottságtól elfutotta a könny. Kénytelen voltam abbahagyni az olvasást, hátradőltem a karosszékben, és átadtam magam az álmodozásnak, a réverie-nek. Fél tizenkettőkor lefeküdtem, magammal vittem az ágyba a leve­let, s amikor már mindenki nyugovóra tért a házban, újra elővettem; végig­olvastam, s aztán még kétszer elolvastam. Majd lentebb csavartam a lámpást, megpróbáltam elaludni, de nem jött az álom... Ekkor teljesen eloltottam a lámpást, mert sötétben édesebb az álmodozás, már-már valóság, s egész éjjel ebben a félálomszerű állapotban voltam. Nem voltam ám egyedül! Magam elé idéztem a te édes alakod, s te jóságosán, megértőn ágyam mellé léptél, megfogtam a kezed, megszorítottam, és száz meg száz csókkal borítottam; te pedig annyi, de annyi szeretetteljes dolgot mondtál nekem; én... én meg nem tudtam mondani neked semit, mert a meghatottságtól még félálomban is el­akadt a szavam. O, édes barátnőm, Margheritám, mennyi jót tettél velem! Ezzel a leveleddel is enyhítetted hosszú, elmondhatatlan gyötrelmeimet!... Szinte áldást hoztál ezekre a gyötrelmekre, miképpen áldást hoztál arra a hosszadalmas munkára is, mellyel olaszra ültettem át a te kedves szülőfölded Költőjének sorait! Ez a fáradságos munka s megannyi szenvedésem arra volt jó, hogy te megismerj engem, és szeretetet ébresszenek benned irántam. Az elmúlt éjjel oly boldoggá tettél réverie-m során, hogy egyszerre csak fölkiál­tottam: most már örökre lehunyhatom a szemem! De aztán... aztán egy régi, nem kevésbé égő vágyam tért vissza ismét, s ezt mondtam magamban: nem, nem halhatok meg addig, míg O nem részesül abban a boldogságban, melyet megérdemel, s amelyet én minden akaratot fölülmúló okok miatt nem adhat­tam meg neki. Az a nap, amikor tökéletesen boldognak tudom őt, az lesz éle­tem legszebb napja, s úgy örülök majd boldogságának, mint ha a magaménak örvendenék, s akkor boldogan halok meg. [...] Emlékszel, egyszer azt írtam neked, hogy minden másodlagos a szerelem­hez képest, hogy mindennek attól lesz értéke? Hát elég. Nem hallasz tőlem több kérdést ezentúl, mert immár biztos életet nyertem az én varázslatos álomvilágomban, az álmodozásban, mely örömmel tölt el, mivel a szép való- 59 59 A szerk. kiemelése. 122

Next

/
Oldalképek
Tartalom