Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

neked abból, amit most leírok, ha itt volnál mellettem, ez a fájdalom sokkal nagyobb volna minden lelkierőmnél, ami nem kevés. És aztán... és aztán? Találkoznék veled, de nem fogadhatnálak úgy, ahogyan szeretném, itt volnál a közelemben, de nem hajthatnám a válladra a fejem, nem simogathatnám meg selyemhajadat, nem illethetném homlokod a legtisztább, legszeretettelibb csókommal... O, Margheritám, már maga a gondolat is elborzaszt! Ennek így kell lennie, okvetlenül távol kell maradnunk egymástól! Különben... amióta a nap minden órájában a fényképedet nézem, és főként amióta megkaptam ezt a felbecsülhetetlen ajándékot, mindig itt látlak, mindig itt érezlek magam mellett. S nemcsak én érzem így: azt hiszem, te is ugyanezt érzed, te is ott érzed magad mellett a lelkemet, miképpen én a tiédet: ha nem így volna, nem találkozhatnának oly gyakorta, miként az megesik, a gondolataink nem találkozhatnának! [...]

Z.-nak kétszer is írtam, hogy küldjön neked 10 példányt a könyvemből: 10 példányt abból, amit a Franklin nekem ígért. Ha tőle nem kapod meg a példányokat, majd én elküldöm neked innen, ha megkapom a nekem járókat. [...] Közben... tegnap este kaptam egy kész példányt a könyvből, s legnagyobb csodálkozásomra ott van benne az Ajánlás. Hogyan történhetett ez azok után, hogy a Franklin annyira ellenezte? [...] Nem értem az egészet, és összetett kézzel könyörgöm hozzád magyarázatért. Nem tudom folytatni az írást: sötét van és jön valaki. Mára tehát elégedj meg ennyivel, forrón szorítja kezed és leheli homlokodra leártatlanabb csókját a te szerető

Beppód.

N°. 111

’908. III. 24. kedd, este 9 óra.

Kedvesem, édesem, drága Margitom!

[...] Legutóbbi levelemet éppen a nevem napján írtam, aznap, amikor any- nyi édes örömet szereztél nekem kedves leveleddel, a távirattal, a virágokkal, amelyek (s ez igazán különös) hervadtan értek ide, ám amint vázába állítottam őket, másnapra föléledtek, s most is itt vannak az íróasztalomon, élnek, virulnak, mintha csak ma reggel szedték volna őket. Az egész napot veled töltöttem. [...] Lefeküdtem, s az éjszaka nagyobb részét a leveled, a táviratod és a virágaid okozta kellemes képzelgésben, elragadtatásban töltöttem. S erre gondoltam: miért is nem építették még ki Noto és Budapest között a telefon- vonalat! Ha már volna, milyen szívesen rászánnám magam, hogy elvezettessem egészen a dolgozószobámig, csak hogy azt mondhassam neki, az én édes Margheritámnak: «Köszönöm!», hogy legalább a hangom hallassam! S aztán meg ezt gondoltam: de mennyivel tetézném még a saját fájdalmam, hiszen hi103