Kalla Zsuzsa (szerk.): Bártfay László naplói (Budapest, 2010)
„MIVÉ EGYKOR TALÁN LEHETNI ÁLMODOZTAM" A NAPLÓK ÉS BÁRTFAY - 3. A naplóíró: Bártfay László
3. A NAPLÓÍRÓ: BÂRTFAY LÄSZL0 525 A novellán látszik, hogy szerzőjét elsősorban a kor megjelenítése izgatta: képes-e olyan leírásokat produkálni, amelyek történetileg hitelesen, ugyanakkor szemléletesen, képszerűen jelenítik meg a jellemző helyszíneket, tárgyakat és viseleteket.303 (A tudományos alaposság illetve az esztétikai minőség elsőségét illetően a kor kritikusai erősen megosztottak voltak és igen eltérő álláspontokat képviseltek.304) „Felségesb látvány vala ennél, mint állott a’ deli termetű Mátyás, emeltebb helyéről kitünőleg, virító férfi-korának erejében: szőke haja vállaira folyva sugárzott le koronázott fejéről ’s feketés szemei élesztő sugárit lövellve azon lángnak, melly nagy leikéből gyuladoza ki ’s arczát kedvelte- tő pirosra hevítgeté; karcsú derekán drága kövekkel kirakott öv csilloga, ’s öltözetének ’s díszesen lehabzó palástjának színe alig-alig vala kivehető aranyhímzeteiből. Elvonha- tatlanul mulatott rajta minden szem.”305 A novellában egy meglehetősen halvány, érdektelen történet és szintén kevéssé érdekes figurák köré szerveződik a „népszerű történelemként” megformált elbeszélés. Az igazi fő üzenet a magyarság hajdani nagysága, az igazi cél talán az ismeretszerzés iránti vágy felkeltése a múlt megelevenítésén keresztül. Ezért kap - aránytalanul nagy - helyet a cselekményben Mátyás esküvője, Beatrix megkoronázása vagy a királyi palota leírása. A laza szerkezetű, a konfliktust és határozottabb körvonalú jellemeket alig felmutató novella „történetírói szárazsággal”306 adja elő az eseményeket, amit burjánzó, ide-oda kanyargó leírások akasztanak meg: ,,’S mint midőn az éltető nap árasztja enyhe sugárait a’ serkenő tavasz’ alkotmányira, - megnyílik minden virulmány ’s kebele édest - illatozik fel a’ fény’ ’s világosság’ tenyészetének, ’s a’ völgy, a bérez ’s az egész természet zeng nagy ünnepének áldozatjain: - ugyan a’képpen ébresz- té fel a’ dicső királyi Szűznek malasztos megjelenése a’ temérdek népet; - sebesen terjedő mozgások és tompa zúgás ragadá meg az öszveséget, mellly csak hamar végtelen Éljen! Éljen! kiáltozásokkal nyita utat gerjedelmeinek, ’s ezekkel közbevegyűlt a’ sípok és trombiták’ hangörvénye ’s kívülről a’ fegyverek ropogása és álgyú-durrogás csattana öszve.”307 Bártfay novellájának stíluseszménye valószínűleg a verses hősepika lehetett: Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály - az emelkedettség, a gyakran versritmusban gördülő mondatok megerősítik ezt a feltételezést.308 Hihetetlen nagy a különbség Bártfay leveleinek laza, könnyed, az élőbeszédhez közelítő természetes nyelve és a novella „tudós prózája” között, ahol a szerző láthatólag nemegyszer küzd a nyelvi megformálással. „Boldog vagy, hogy író nem levél! Pedig a literatura boldogtalan, hogy általad még eddig nem gazdagodott.”309 - írja neki Kölcsey, s első megállapításával biztosan egyetérthetünk. Valószínű, hogy a környezete által biztos ízlésűnek tartott szerző maga is érzékelte kísérletei gyengeségét, s a múló évekkel egyre inkább „magát csak műkedvelőnek tekin303 A kettős irodalmi-történettudományi kötődés magyar hagyományáról lásd Dávidházi Péter monográfiájának fejezetét: „Édes eleink” útja „dicső honnyunk” „boldog földjére”. A nemzetképviselet költői nyelve Virág és Horváth történetírásában = Uő., Egy nemzeti..., I. m., 439-453, különösképpen 440-441. 304 Hites, Még dadogtak..., I. m., 119. „A történettudomány a maga kutatásaival megalapozza a történeti tárgyat megjelenítő szépirodalmat, amely aztán a társadalom szélesebb körével ismerteti meg az előbbi fölhalmozta tudást.” Hites, A múltnak..., I. m., 9. 305 Bártfay, I. m., 251. 306 Kalmár, I. m., 50. 307 Bártfay, I. m., 252-253. 308 A hozzá közelálló Vörösmarty ebben az időszakban már képes iróniával, öniróniával tekinteni a hősepika általa (is) kialakított eszményére. Lásd Dávidházi, Egy nemzeti..., I. m., 362-363. 309 Kölcsey Ferenc levele Bártfay Lászlóhoz, Pozsony, 1834. május 20., Kölcsey, III, Levelezés, s. a. r. Szauder Józsefné - Szauder József, Szépirodalmi, Budapest, 1960, 626.
