Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Kardeván Lapis Gergely: Versengő valóságok koncepciója a századvégi művészregényekben
VERSENGŐ VALÓSÁGOK KONCEPCIÓJA A SZÁZADVÉGI MŰVÉSZREGÉNYEKBEN 129 még szembeötlőbb, ő ugyanis a vallomás és a regény találkozásából vezeti le a műfaj létrejöttét: „Rousseau után - valójában már Rousseau-nál - a konfesszió beleárad a regénybe, és a keveredésből létrejön a fikciós önéletrajz, a Künstler-Roman és a vele rokon típusok.”6 Az idézett gondolkodók láthatóan a kérdés eltérő vetületei iránt mutatnak fogékonyságot. Abban mindenesetre többségük egyetért, hogy a műfaj első jelentős megvalósulása a Wilhelm Meister első változata, az 1777 és 1785 között keletkezett Wilhelm Meister színházi küldetése. Mindazonáltal az is elképzelhető, hogy ténylegesen kétféle művészregényről beszélhetünk. Lukács György heidelbergi regényelméletében felvázol egy tipológiát, melyben az egyik típust éppen Goethe Wilhelm Meistere, képviseli. Ebben a típusban - mint Lukács rámutat - a bensőség (Innerlichkeit) és a világ kibékülése problematikus bár, de egy nevelődési folyamat eredményeként mégis elképzelhető. Ezzel szemben az úgynevezett „dezillúziós romantika” típusában a lélek eleve tágabbnak tételeződik, mint a számára a külvilágban rendelkezésre álló sorsok. Ezért a „dezillúziós típus” hőse a külső valósággal szemben egy önmagában többé- kevésbé zárt, rivális belső valóságot alkot.7 Ha Lukács elméletét a tárgyunkra alkalmazzuk, akkor kétféle művészregényről beszélhetünk: egy a Goethe Wilhelm Meisteréből eredeztethető tradícióról, mely a nevelődési regénnyel mutat rokonságot,8 és egy századvégi „esztétista” művészregényről, melynek hősei, mint látni fogjuk, egy második valóság megalkotására törekedve alakítják ki e típus sajátos formai jegyeit. Az előbbiben a művész alakja, az utóbbiban egy műalkotás köré épül a kompozíció. A századvég soknevű áramlatainak közös nevezőjeként - a szimbolizmustól a dekadencián át a Vart pour Vart-ig - egyre gyakrabban az esztétizmus gyűjtőfogalmát használja a nemzetközi szakirodalom.9 Az esztétista irányzatok ezek szerint a pozitivista világképpel és a naturalizmussal szemben léptek színre, ugyanakkor a korszak írói ars poétikáiból nehéz koherens ismeretelméletet kiszűrni - egyedül Zoláéból lehet, de az már kortársai szerint is gyenge lábakon állt. Ez a nemzetközi szakirodalomban is általános vélemény,10 de én most hadd idézzem inkább Ambrus Zoltán érvelését 1912-ből: Zola nem látta be, hogy tökéletes igazság nem létezik, ,,[a]mit érzékeinkkel felfogtunk, az nem pontosan igaz (a gondolkodás természetes korlátjai között
