Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Eisemann György: Fantasztikum és médium (Cholnoky Viktor: Olivér lovag)
KISEMANN GYÖRGY dermed, de olyan szoborrá, amelynek minden izomszála remeg...” Lőkös molnár a csillagképekről megállapítja, éjfél van, s észrevesz valamit, ami teljesen birtokba veszi érzékszerveit: „Rámeredt a szeme, de egyszerre megint a fülének is jutott mire figyelni...” S ekkor az ő testét járja át a kísértetlátás imént ecsetelt következménye: „Az este ivott sok bornak volt-e az oka, vagy valami más - de Lőkösnek egészen megmerevedett a térde. Szeretett volna visszafutni, be a malomba, szerette volna legalább a szemét lehunyni, mindhiába: ólommá vált. A malomkövek kilopódtak az őrlőből, s gyűrűnek ültek rá a lábára, nyakára...” A kísértet - mondani se kell — a halott Olivér lovag volt. Pontosabban - a testhez kötött metaforák átváltozásához szükséges módon - nem az anyagtalan szelleme, hanem a hullája, így inkább „zombinak” lenne nevezhető. Mögötte jöttek iszonyatos kutyái: „a két néma dögnek” a gazda ad hangot (ezért el is veszti a magáét), arra rímelve, ahogy ősei még Olifantnak, a kürtnek adtak hangot, annak meg- fújásával. A hulla testén végbement változás azt a metaforát illeti, mely a lovag személyes identitását - kulturális tradíciójával szemben - jelölte: az addig sötét haja kifehéredett, „hófehér” lett. Hogy kénköves lángfüstöt is okádott magából, az a vásári kísértethistóriák közhelye lenne, ha nem járna együtt a fentebbi formatan következményével, a nyelvvesztéssel. A hulla beszélni akart, de szó nem jöhetett ki a száján (az állatok „beszéltek” helyette). Az egyetlen kommunikációs közegnek, mellyel a vérebekkel tartotta a kapcsolatot, a teste maradt. „Ledobta magáról a szemfedőt... A húsa, amely már rothadni kezdett, foszforosan csillogott...” Olivér úgy kommunikál a kutyákkal - úgy parancsol nekik, rábírván őket a bosszúra -, hogy a saját rothadó testét eteti meg velük. „A kezdődő féregrágástól híggá vált hús könnyen hasadt le a bordájáról, könyöknyi darab maradt a karommá vált keze között. Azt odavágta a kutyák elé. S a két rettenetes szörnyeteg erre egyszerre megint ebbé vált. Hús!” A hun eredet ereje immár benne folytatódik, az ő haragját fejezi ki a testével végrehajtott áttevődés, elhagyván a nyelv emberhez rendelt, addig egyébként metaforikusán jelölő (akként identitásképző) státuszát. A vérebek borzalmas üvöltése ennek az embertelenné váló nyelvnek a hangja - persze Lőkös nézetéből, aki szemtanúja az eseményeknek. E nyelv abszurdumig fokozott metonimikus működése úgy adja oda magát a testet, miként a beszéd anyagát, a hangot adta oda. Sőt, a
