Palkó Gábor (szerk.): Ködlovagok irodalom és képzőművészet találkozása a századfordulón, 1880-1914 (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - KÖDLOVAGOK - Eisemann György: Fantasztikum és médium (Cholnoky Viktor: Olivér lovag)
EISKMAN'N GYÖRGY Olivér lovag tehát csődöt mondott a látvány tropológiájaként meghatározható nyelven - a kulturális „arcadás” mint a testet átíró ekphrászisz Bulcsú győzelmét hozta, akit a Rómából érkező levelek Basiliusnak szólítottak, s aki e látható nyelven mégis mindig Bulchaként írta alá magát. A magyar honfoglalás korát idéző frizurát, a „füle fölött hosszú fonadékba font” hajat viselő lovag pedig tanul a történtekből. Ha Olifant kürtje nem működik egy hagyomány erejeként, azaz mozdíthatatlanul metafora marad, mégpedig a saját halála(l) metaforája (hogy a ravatalán a származására utaljon, melynek kulturalitása a gyengeségét és a vesztét okozta), akkor a testére rajzolt motívum (copfos barna szöghaj) alapján fog cselekedni, immár ahhoz a múlthoz nyúlván vissza, mely ellenségét sikerre vitte. Vadászától két hatalmas vérebet kapott ajándékba, „ivadékait azoknak a vad hun kutyáknak, amelyek Attila táborában hajdan csaknem egészen maguk végezték az őrszolgálatot. [...] Hanem mikor aztán mérges mordulásra csinálnak rést a szájukból, akkor egyszerre vége a tréfának: a hiéna fenekedése csak oktalan barom bárgyú egyformaságú életjelensége ahhoz az intelligens, tudatos és átérzett gonoszsághoz képest, ami ilyenkor egyszerre megderíti szőr- pamacs-pofájukat. [...] és nem ugatnak, csak halk, a dobütés hangjához hasonlatos vakkanást hallatnak. Látszik, hogy múltjuk, iskolájuk és tradíciójuk van: ezek a kutyák katonanemzedék.” Ehhez a megtalált másik tradícióhoz csatlakozva születik újjá Olivér képzelőereje olyképp, hogy nem saját francia múltját, hanem éppen a püspöknek a kutyákkal metaforizálható pogány eredetét ütközteti Bulcsú pátriárkái alakjával: „mindjobban kezdte látni, hogy hogyan tépik szét a kutyái Bulcsú püspököt. Hallotta a dobhangú buffogásukat, látta, hogy mered fel a szőrük, s nagyot kacagott, mikor a püspök hördülés nélkül, elforduló szemmel, a levegőbe belekarmoló ujjakkal zuhant alá a földre. Felugrott helyéről, úgy nézte a fáklyafüstben eléje rajzolódó jelenetet, s lehajolt a holttest fölé, csikorgó foggal...” A képzelőerő segítségével Olivér ekkor úgy tud a látványra révülni, mintha filmet nézne. A pokoli vérebek történelmi eredet-metaforikája ebben a vízióban defiguráltan, tehát a szó szoros értelmében rendelődne hozzá a püspök alakjához, vagyis hagyományuk ezzel az érintkezéssel (metonímiával) lenne a merénylethez kihasználható. Igen fontos tehát, hogy a látomás nem a
