Gulyás Gabriella - H. Bagó Ilona (szerk.): A kezdet a egésznek a fele - Múzeumpedagógiai füzetek 1. (Budapest, 2010)
Témák és gyakorlatok
5. EMLÉKHÁZ ÉS DRÁMAPEDAGÓGIA A drámapedagógia gyakorlati alkalmazása a múzeumokban A fenti dramatikus tevékenység-típusok legtöbbje sikeresen alkalmazható a múzeumi ismeretátadásban. Egy-egy mozgásos vagy koncentrációs játék még az egyszerű tárlatvezetést is érdekesebbé, mozgalmasabbá teheti. A tárgyak, műalkotások megfigyelésénél, a tapasztalatok megosztásánál szintén jó szolgálatot tehetnek az A típusú tevékenységek. Ezek a gyakorlatok már meglévő foglalkozásba is beépíthetők, színjátszói tapasztalatot nem, csupán játékvezetői gyakorlatot igényelnek, eszköz- és anyagigényük minimális. Mivel a játékhoz szükséges idő jól meghatározható, könnyen tervezhetők, szükség esetén bármikor elővehetőek. Dramatikus játék kiindulópontja lehet akár egyetlen tárgy, egy kép, fotó, szobor vagy enteriőr, de egy épület (vár, bástya, lovagterem, falusi ház) vagy egy szabadtéri helyszín (kert, csatahelyszín, parasztudvar vagy a Nemzeti Múzeum lépcsője) is adhatja a kontextust. Egy-egy történelmi esemény szabad újrajátszása, vagy egy kitalált konfliktushelyzet résztvevőinek életre keltése segítheti az összefüggések megértését, a különböző nézőpontok megismerését. Ahol a gyerekeknek alkalmuk van beöltözni egy kor vagy vidék jellegzetes ruháiba vagy - akár maguk készítette - tárgyat, eszközt kapnak, ott ezek a kellékek szinte kihagyhatatlanná teszik a dramatikus játékot. Ahhoz, hogy a játékos alkalmak ne váljanak parttalanná, és a foglalkozás eredeti célkitűzéseit elérjük, már szükséges bizonyos játékvezetői gyakorlat. Fontos az is, hogy a foglalkozás végén - vagy később az iskolában - legyen mód a játszottak, látottak és tapasztaltak megbeszélésére, más típusú feldolgozására. A színház múzeumi alkalmazása is megvalósítható. Előre kiadott szövegkönyv esetén már a csoport tagjai is érkezhetnek egy jelenetre felkészülve, amit múzeumi környezetben adnak elő társaiknak. A múzeumi tárlatvezetők, interpretátorok, múzeumpedagógusok is játszhatnak a kiállítás üzenetéhez és a foglalkozás céljához illő szerepet, adhatnak elő jelenetet. Ehhez természetesen elengedhetetlen a megfelelő drámajátékos, színjátszó kedv és tapasztalat. A közönség lehet passzív, és csak a jelenet megtekintése után kerül sor a látottak megbeszélésre, feldolgozására, de be is kapcsolódhat a játékba, alakíthatja az eseményeket. A skála a beöltözött, és szerepben viselkedő, beszélgető interpretátortól (a kiállítás „élő” elemétől) a kiállítási üzenet mélyebb megismerését, dramatikus feldolgozását szolgáló színházi előadásokig terjedhet. Bár az élő szereplőket, a közvetlen, egyszeri élményt nem biztosítja, hatásában és felhasználhatóságát tekintve közel hasonló eredménnyel alkalmazhatók filmrészletek, előre leforgatott filmek is.
