Endrőczi Elemér: 100 éves a magyar orvostovábbképzés 1883-1983 (Budapest, 1983)
V. fejezet: Az orvostovábbképzés fejlődése a felszabadulás után. Az Orvostovábbképző Intézet létesítése és működése
alakulását. A Minisztertanács 27/1951. (I. 28.) számú rendelete szerint az orvostudományi karok kiváltak a tudományegyetemek szervezetéből és az egészségügyi miniszter felügyelete és irányítása alatt mint önálló orvostudományi egyetemek kezdik meg működésüket. Az orvosok továbbképzése már a felszabadulás utáni években megkezdődött Nem beszélhetünk szervezett orvostovábbképzésről, de az újjáépítés nehéz időszakában tiszteletre méltó törekvésekről szükséges megemlékezni. Az Orvosszakszervezet vette kezébe a továbbképzés szervezését, amelynek élén Weil Emil állt. A pár napos konferenciák és az ország különböző megyéiben és városaiban szervezett továbbképző előadások előadói között nagy orvosi iskolák megteremtőit és tanítványaik egész sorát találjuk. Előadói és kiküldetési díj nélkül, gyakran tényleges áldozatvállalással tartották a továbbképző előadásokat, és a konferenciák látogatottsága rendkívül nagy volt. Anélkül, hogy teljességre lehetne törekedni, szükséges megemlíteni és felsorolni azoknak az egyetemi tanároknak és főorvosoknak a nevét, akik a felszabadulás utáni első évtizedben sokat fáradoztak a továbbképzés ügyében, így: Alföldi Zoltán, Ángyán János, Főmet Béla, Gottsegen György, Gömöri Pál, Haynal Imre, Hetényi Géza, Rusznyák István, Hedri Endre, Sebestyén Gyula, Molnár Béla, Klimkó Dezső, Hüttl Tivadar, Petényi Géza, Putnoky Gyula, Czeyda-P Ommersheim Ferenc, Gegesi-Kiss Pál, Kerpel-Fronius Ödön, Földvári Ferenc, Melczer Miklós, Sántha Kálmán, Entz Béla, Környey István, Babics Antal, Noszkay Aurél, Zoltán László, Zoltán Imre, Horn Béla, Jeney Endre, Dabis László, Gortvay György és tanítványaik egész sora. Az Egészségügyi Minisztérium létesítése után a továbbképzés és a szakképesítés felügyelete mindinkább a felügyeleti szerv irányítása alá került. Már az 1920-as években, az Orvosi Továbbképző Központi Bizottság sürgette a továbbképzés központi intézményének létesítését, de ennek megvalósítására csak a felszabadulás után kerülhetett sor. Kiemelkedő kezdeményező szerepe volt ebben Doleschall Frigyesnek, a Szabolcs utcai Állami Kórház igazgatójának. A Minisztertanács 1013/1956. (II. 9.) számú határozata intézkedett arról, hogy az orvostovábbképzés szervezésével, irányításával és ellenőrzésével a budapesti Szabolcs utcai Állami Kórházat kell megbízni. Doleschall rövid ideig látta el az Orvostovábbképző Intézet igazgatói teendőit, 1957-ben egészségügyi miniszternek nevezték ki. A minisztertanácsi határozat értelmében az orvostovábbképzést egységesen kell megszervezni az egész országban. A továbbképzés formái: tanfolyamos, konferenciás jellegű és egyéni továbbképzés. A minisztertanácsi határozat állami feladatnak jelölte meg az orvostovábbképzést és intézkedett arról, hogy a részvétel díjtalan legyen, a továbbképzés ideje alatt az orvos helyettesítését szervezett irányítással kell megoldani, annak érdekében, hogy az egészségügyi ellátás folyamatosságában zavar ne legyen. A minisztertanácsi határozat utal arra, hogy az orvosoknak időszakonként kötelező a szervezett orvostovábbképzésben való részvétel, kivételt képeznek azok, akik magasabb fokú tudományos minősítéssel rendelkeznek. A határozat mérföldkövet jelentett az orvostovábbképzés egységes rendjének a megvalósításában. A Minisztertanács határozata értelmében 1956. január 1 -tol a Szabolcs utcai Állami Kórház a magyar orvostovábbképzés központi intézménye lett és az Orvostovábbképző Intézet nevet viseli. A Szabolcs utcai Állami Kórház 1950 előtt a Pesti Izraelita Hitközség kórháza volt. A felszabadulás előtt a Rókus kórházzal együtt a hazai közkórházak legrangosabbjaként működött. 56
