Endrőczi Elemér: 100 éves a magyar orvostovábbképzés 1883-1983 (Budapest, 1983)

II. fejezet: A szervezett orvostovábbképzés 1883-tól 1945-ig

A következő tanfolyamokon az előadók száma folytonosan gyarapodott, mivel az az álláspont jutott érvényre, hogy az egész posti tantestület hirdessen előadásokat. Ezzel szemben a hallgatók száma viszont apadt. Tauffer Vilmos már 1884-ben kifejtette, hogy nem fog jó eredményre vezetni, ha olyan előadók is részt vesznek, akiknek nincs megfelelő beteganyaguk. Ez a hallgatókat kevésbé érdeklő elméleti továbbképzéshez és a gyakorlattól való elszakadáshoz vezetett. így alakult ki, hogy 1887-ben az 5. kurzuson 55 előadó és 51 hallgató vett részt, és egyes előadásokon csak 1—2 hallgató jelent meg. A 7. kurzus elnöke Jendrassik Ernő, titkára Baclcer József volt. Az 1899. december hó 7-én tartott közgyűlésen elhatározták, hogy az 1886-ban elfogadott elveknek fognak érvényt szerezni. Törekedni fognak a kevesebb előadóra. és ,,az előadások ne meghirdetés alapján, hanem a Bizottság felkérése alaríján vétessenek fel a programba". A következő kurzuson, amelynek elnöke Bókay János, titkára Schaffer Károly volt, 44 hallgató és 11 előadó vett részt. A 8. kurzus elnöke Dollinger Gyula és titkára Grósz Emil volt, amelyen 12 előadó és 59 hallgató vett részt. A további kurzusok közel hasonló módon szerveződtek . Grósz Emil 1906-ban indítványozta, hogy külföldi mintára a tanfolyamok szervezésével az államnak intézményesen kellene foglalkozni és javasolta egy központi bizottság felállítását a Vallás és Közoktatási Minisztérium felügyelete alatt. Az indítványt akkor elvetették és továbbra is az önkéntesség mellett döntöttek. A 12. kurzus elnöke Grósz Emil volt (1908); a tanfolyamot ünnepélyes külsőségek között nyitották meg, ezzel is hangsúlyozva az orvostovábbképzés jelentőségét. Az ülésen megjelent József főherceg és Auguszta főhercegaszszony, akiket Korányi Frigyes köszöntött. A köszöntőben utalt az orvostovábbképzésre: ,,örvendetes, hogy fenségtek sok helyen megfordul, . . . ahol hazánk kulturális, tudományos és humanitárius fejlődése mozgásban van, mint ahogy ilyen törekvés a szünidei orvosi cursusban is megnyilatkozik, amelyen az ország gyakorló orvosai és az egyetem orvosai tantestülete egymással érintkezésbe lépnek azon célra, hogy a gyakorló orvosok felvessék a gyakorlati tapasztalásból felmerülő kérdéseket és a tantestület tagjai az orvosi tudomány mindig továbbfejlődő új vívmányaival megtermékenyítsék a gyakorlati életet". A szervezett magyar orvostovábbképzés 1883-ban kezdődött, alig 10 évvel később, hogy a világ akkori vezető hatalma, Nagy-Britannia orvostovábbképzése megindult. A brit orvostovábbképzés intézményrendszere több lépcsőben alakult ki: elsőnek Londonban, majd a higiénikusok részére Bloomsbergben létesült iskola. A londoni Hammersmith Hospital és az ahhoz csatlakozó Orvosok Háza alkotta a központi intézményt. A magyar orvostovábbképzés részére az első állami támogatást Tóth Lajos államtitkár biztosította 1903-ban, amikor évente 1000 koronát utalt ki a továbbképzés céljaira. Ez az összeg nem fedezte a költségeket, de lényeges volt abból a szempontból, hogy az állam elismerte a továbbképzés fontosságát. Az első 25 évben mintegy 1000 orvos vett részt a továbbképző tanfolyamokon. Markusovszky, Fodor, Korányi Frigyes, Grósz Emil és a köréjük tömörült iskolaalapító mesterek és tanítványaik felismerték, hogy az ingyenes áldozatvállalással a szervezett továbbképzés a nép egészségügyét szolgálja. Magukévá tették Lord Beaconsfield, a nagy angol államférfi mondását: „A jó egészségügy az állam és a nép létérdeke". A vallás és közoktatási miniszter, Apponyi Albert, 1908-ban értekez30