Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
A kötet szerzőjéről
A KÖTET SZERZŐJÉRŐL Több mint 40 esztendős folyóiratunk ezúttal ismét egyszerzős supplementummal jelentkezik. Schultheisz Emil professzor több, mint négy évtizedes (1952—1996) munkásságának válogatását adjuk az olvasó kezébe. A folyóirat történetében rendhagyó ez a kötet: egy több, mint ötven éven át működött orvos szakmatörténeti ismerteinek, orvos- és művelődéstörténeti kutatásainak excerptuma. Schultheisz professzor annak a napjainkban oly ritka humán műveltségű orvosnemzedéknek a képviselője, amelyik széleskörű ismereteit még híres elődök munkáiból is meríthette. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, mely ifjú korától vallja: egy tudomány elméleti és gyakorlati elsajátításának alapja a disciplina történetének ismerte. Schultheisz Emil tanulmányait a pesti fasori, majd a soproni evangélikus főgimnáziumban, illetve líceumban és az esztergomi bencés gimnáziumban végezte. Latin—filozófiaitörténelmi ismereteit az egykori kolozsvári I. Ferenc József Tudományegyetem bölcsészkarán gyarapította (1941—1942). Az orvosi diplomát a Pázmány Péter Tudomány Egyetemen 1950 januárjában vette át. Klinikai kórházi beosztott orvos, a Korányi Frigyes közkórház adjunktusa, 1960—1962 között az egykori Központi Állami Kórház belgyógyászati osztályának osztályvezető főorvosa, igazgatóhelyettes (1962—1970), végül igazgató (1970—1972). Az egészségügyi államigazgatásban először egészségügyminiszter-helyettes, majd államtitkár, 1974—1984 között egészségügyi miniszter. Pozíciója mellett folytatja és — gratis — ellátja osztályvezető-főorvosi munkáját is. 1984-ben vonul miniszterként nyugállományba s lesz végleges nyugdíjba vonulásáig — 1993-ig — a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanszékvezető tanára. Miniszteri utasításra a Társadalomorvostani Intézet „Orvostörténeti" címmel is bővül. Az intézet, vezetése idején, 1988-ban az Orvostörténeti és Társadalomorvostani Intézet nevet vette föl. Miniszteri kinevezéséig a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatója, 1974-től az intézeti Tudományos Tanács elnöke, ma is szaktanácsadója. A Magyar Orvostörténelmi Társaság főtitkára, majd elnöke, ma örökös tiszteletbeli elnöke. Az MTA Tudomány- és Technikatörténeti Komplex Bizottságának tagja. 1978-ban az Egészségügyi Világszervezet Közgyűlésének európai alelnöke volt (Genf). A krakkói és a lipcsei egyetem honoris causa doctora (1985). Fontosabb tagságai: Nemzetközi Orvostörténeti Akadémiai (London) tagja, a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak két évtizeden át nemzeti delegátusa. Nemzetközi Tudománytörténeti Társaság, Nemzetközi Paracelsus Társaság, Német Orvostörténeti Társaság lev. tagja, Svéd Királyi Orvostársaság, Cseh Purkyné Társaság, Ókortudományi Társaság, Körösi Csorna Társaság tagja. Számos hazai és külföldi kitüntetés és tudományos díj birtokosa, a Weszprémi díj-bizottság elnöke, három könyv, 41 belorvosi, 156 orvostörténeti publikáció szerzője. A SOMKL
