Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
3. Avicenna és a psychosomatika gyökerei
AVICENNA ÉS A PSYCHOSOMATIKA GYÖKEREI* Talán nem hiba, ha Avicennáról szólva néhány általános megjegyzéssel kezdem mondanivalómat az ún. arabismusról a medicina történelmében, elsőként nem is Avicennát idézve. A középkori európai medicina egyetemi s ųđiųmának egyik alapvető bevezető textusa a következőképpen kezdődik: ,, Medicina dividitur in dųas partes, id est in theoricam et practicam" s az antik szellemből ered. Évszázadokon át volt ez az így kezdődő írás — ma úgy ñevezñők „bevezetés az orvostudományba" — keleten és nyugaton a Studium vezérfonala, címe: Isagoge in artem parvam Galeni. Szerzője Johanniñųs vagy Hunain ibn Ishaq egy keresztény arab, aki a 9. század közepén élt Bagdadban s orvosi szövegeket görögöből — többnyire szír közvetítéssel ültetett át arab nyelvre. Ennek a széles körű görög—szír—arab—latin orvosi traditiónak az arab medicina az egyik kulcsa. Egyértelmű, hogy a terminológiai és fogalmi meghatározások minden nehézsége ellenére, már ez a periódus és irányzat — (s ennek arabizmus címszó alatt némileg elkülöníthető történelmi processusa) klasszikus egyensúlyra törekedett. A ,,tĥeóriça et practica" toposa kapcsán egyértelművé válik, hogy csak e két elem együttesen képezi azt, amit régebben is, ma is mint integrum totum medicinae definiálhatunk. Ezt a tézist, hogy ti. a teória és praxis együttesen jelentik a medicinát, az arab középkorban nem mindig és nem mindenütt találjuk meg. Egyes korszakok jellemző ellentéteket és átmeneteket is mutatnak. A korai idők túlnyomóan empirikus és tisztán praktikus gondolkodást tükröznek. Csak a 9. században jelennek meg a görög befolyás tudományos princípiumai. Ennek a hellenisztikus receptiós irányzatnak az initiatora Hunain B. Ishaq mint az az Introductio in medicinám c. művéből kitűnik. Ezzel az írásával Hunain tudatosan kapcsolódik a hellenisztikus filológusok isagogikájához, erősebben még mint fia, Ishaq B. Hunain (meghalt 911.). Utóbbi História Medicorumában figyelhető meg először a történelmiség jelentősége a medicina tĥeoretikus alapjait illetően. Ebben a periódusban kapnak hangot a késő antik iatrosophisták, ők, a iatrosophisták voltak azok, akik az alexandriai iskola nyomán a galenusi hippokratizmussal a medicina egy quasi zárt kánonját fixálták. Ez már mint többékevésbé rendszerezett Corpus volt átvehető — s így átmenthető — didaktikusañ strukturálva, alkalmasan egy hosszú traditio megalapozására. A 10. század közepe táján az „új" medicinának már meghatározott helye volt a tudományok rendszerében. Az empíria s a gyakorlat mellett ezzel biztosított a tĥeória functiója. Ennek az arab tĥeológia és filozófia számára is fontos irányzatnak jól ismert reprezentánsa Al-Farahi, kiváló ismerője mind az aristotelismusnak, mind a tĥeoretikus medicinának. A tökéletes medicináról vallott ideálját a tudományokat mintegy katalogizáló könyve tükrözi. * Megj. in: Orvosi Hetilap 52. (1980) 3171-3173.
